Ez minden, csak nem penge!
Csalódott?
Boldog természetesen nem vagyok, de hazudnék, ha azt mondanám: meglepett, ami történt. Egy folyamat részesei vagyunk, ésmostmár világosan látszik: semmi nem mehet úgy tovább, ahogyan eddig csináltuk.
A sportág múltbéli magyar világbajnokainak felsorolásához az egész újságoldal kevés lenne... Ha csak ezt a tényt nézzük, már kínálja magát a kérdés: mi vezetett Cataniáig?
Először is hadd emlékeztessek rá: már három éve, a pekingi olimpián is lebőgtünk. A legnagyobb hibák egyikének éppen azt tartom, hogy a játékok után nem vontuk le a megfelelő következtetéseket, nem szerveztük át a munkát a válogatottnál és a klubokban, nem történt meg a minden részletre kiterjedő önvizsgálat. Szintén a legsúlyosabb okok sorába tartozik, hogy az utóbbi időben tragikus mértékben szűkült a sportági bázis: kevés a szakosztály, kevés a vívó. Nemrégiben tartottunk válogató viadalt a junior tőröző lányoknak. Tudja, hányan indultak? Tizenhatan... De ezen sincs mit csodálkozni, hiszen az egyesületi kasszák üresek, az edzők nevetséges összegekért dolgoznak, a körülmények kiborítók. Éppen úgy, mint a magyar sportban általában, noha kétségtelen: az olimpia előtti évben garantáltak a felkészüléshez szükséges anyagiak.
Nem éppen vidám szavak...
Ráadásul van folytatásuk. Önkritikusan el kell ismernünk azt is, hogy kardban és tőrben nem tartottunk lépést a megváltozott szabályokkal, ítélkezési technikákkal, a minimálisra csökkent tempóidőkkel nem tudunk mit kezdeni. És még valami: képtelenek vagyunk tömegével megtartani az érettségi után a tanulás és a sport között választani kényszerülőket. Szép lassan elfogyunk, de tudom, ez sem kizárólag a mi sportágunk sajátja.
Pekingben még azzal indokolták a kudarcot, hogy jó néhány, korábban sehol sem jegyzett nemzet is fantáziát lát már a vívásban, neves mestereket szerződtetett, pénzt pumpált a sportágba, s előretört. Áll még a tétel?
Válasz helyett legyen elég annyi: női kardban a legtehetségesebbnek tartott versenyzőink egyikét, Benkó Rékát egy vietnami győzte le... Hozzáteszem, az említett szabálymódosítások következtében jóval nagyobb szerepet kap a szerencse, s a technikailag képzetlenebb vívók is komoly eredményeket érhetnek el. Emiatt lehet mérgelődni, asztalt csapkodni, de azt hiszem, a legokosabb mégiscsak az lenne, ha megkísérelnénk alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.
Ha jól érzékelem, most nem az a kérdés, hány aranyat nyernek a magyar vívók Londonban, hanem az:mennyien lehetnek ott az olimpián?
A kvótákat főként a csapatok szereplése határozza meg, és nincs mit szépíteni: nem állunk jól. A hátralévő versenyek előtt a kardozó Szilágyi Áron helye majdnem biztos, a párbajtőröző Imre Gézának is biztatók az esélyei, rajtuk kívül tőrben Mohamed Aida, párbajtőrben Boczkó Gábor és Szász Emese, kardban pedig Benkó Réka reménykedhet. Ám negatív forgatókönyv esetén előfordulhat, hogy egyetlen csapatunk sem lesz kint a játékokon. Ez azért is elkeserítő, mert a válogatottak számára minden feltétel adott volt a megfelelő felkészüléshez, senkinek nem lehetett olyan kérése, amelyre nem lett volna a válasz.
Mi a teendő?
Ha hazaértünk, össze kell fognia mindenkinek, aki a sportágban dolgozik. Véget kell vetni a háborúskodásoknak az edzők, a vezetők, a sportági elnökség tagjai között. Nem egymással kéne vívni, hanem az ellenfelekkel. A mostaninál sokkal jobban.
Érem nélkül
A csapatversenyek első napján a magyar férfi kardozók a hatodik helyen végeztek, míg a női tőregyüttes ötödikként zárt, így továbbra sincs érmük a magyaroknak a cataniai vb-n.
