Üt, de nem úgy, mint Ali
A később világhírűvé lett amerikai promóter, Don King itt tesztelte először rendezési képességeit: tető alá hozta a nehézsúlyú bokszkirály, George Foreman és a katonai szolgálat megtagadása miatt évekre eltiltott korábbi uralkodó, Muhammad Ali mérkőzését. A tények kedvéért megjegyzendő, hogy Ali a nyolcadik menetben kiütötte vetélytársát, a csata pedig olyan emlékkel töltötte fel a szurkolókat, melyekből még a második generáció is meríthetett.
A kongói válogatott kézilabdázó Didier Tsonga esetében ez mindenképpen így történt, hiszen 1985-ben, már Franciaországban született fiának sportbeli példaképe lett az amerikai bunyós, akire nemcsak fizimiskájában hasonlít, de a küzdelemről vallott felfogása is azonos. „Megtisztelő, ha a teniszpályák Muhammad Alijának neveznek. Emberként és sportolóként is nagyon tisztelem őt. Megtanított bízni önmagamban. Ali pályájának legfőbb üzenete számomra, hogy soha, senkitől sem szabad félni, mindenki legyőzhető, nincs lehetetlen” – hallottuk a hasonmás Jo-Wilfried Tsonga Petsongától, aki mostanában mind többször bizonyítja, hogy valóban nem retten meg senkitől.
A többi közt ennek is köszönheti, hogy hetedik helyen jegyzik a világranglistán, ami már csak azért is kiváló teljesítmény, mert mindenki tudja, mennyien tolonganak a király udvartartásában, s hogy mily sok a príma teniszező még a legjobb száz környékén is. Tsonga egyike azoknak, akik képesek a legjobbak életét is megkeseríteni (tessék csak Roger Federert megkérdezni erről...); ott van a közvetlen élmezőny, a férfi teniszt uraló nagy négyes, a Djokovics, Nadal, Federer, Murray kvartett mögött. Ám, hogy lesz-e valaha is a trónkövetelőből uralkodó, az erősen kérdéses, és nem csupán az előtte tornyosuló „zsenik” látszólagos megközelíthetetlensége miatt, hanem saját korlátai okán is. Tsonga nagyszerű teniszező, de...
A junior világranglista korábbi második helyezettje, a US Open korosztályos bajnoka 2004 óta tartó profi pályája során visszatérő gyakorisággal bajlódott a vállával, a térdével, műtötték porckorongsérvvel, s noha az operációk, kihagyások után mindig utolérte az elit mezőnyt, bebizonyosodott, hogy robusztus alkatával az átlagosnál nehezebben viseli a versenytenisz megpróbáltatásait, s a kemény pályák időről időre próbára teszik sérülékeny ízületeit. Ezzel együtt bizonyára most önmaga is lekopogná: az idén nincs oka a panaszra, hiszen a lassan lepergő idényben nem kényszerült hosszabb orvosi pihenőre. Más kérdés, hogy rapszodikus játéka sokszor egyegy mérkőzésen belül is magasan szárnyaló és hirtelen mélybe zuhanó pályaíveket mutat, nyitófordulós vereségekkel és bravúrokkal tűzdelt teljesítménygörbéje egyáltalán nem nevezhető zavartalannak. Noha nem szégyen kikapni a horvát Ljubicictől (a meccs idején az ATP-rangsor 40. helyezettje volt), az ukrán Dolgopolovtól (46.), a belga Malisse-től (52.), vagy az uruguayi Couvastől (61.), de egy igazi sztár éppen abban különbözik a többiektől, hogy nem enged meg magának ilyen botlásokat, főként nem rendszeresen.
Tsonga persze külön világ a meglehetősen szabályozott életvitelű tenisztársadalomban. Hosszú évekig csak egyetlen edzőben bízott, kizárólag Eric Vinogradskyval dolgozott, aztán az idén tavasszal úgy döntött, felesleges kötöttséget jelent a tréner... Nem feltétlenül az eredményeket hajszolja, hanem élvezni próbálja a játékot, akkor boldog igazán, ha örömteniszt adhat elő, s maga mögött érzi a közönség támogatását.
Effélében már volt része bőven. Először akkor, amikor tinédzserként Kínában legyőzte az ATP-rangsor hatodik helyén álló, volt világelső Moyát. Aztán pedig akkor kóstolt bele a tomboló közönséggel való „együtt-teniszezés” érzésébe, amikor az Australian Open 2007-es küzdelmein Roddick ellen vívott történelmi hosszúságú, 20:18-as tie-breaket, ám hiába volt csatagyőztes, a háborút – négy játszmában – az amerikai nyerte. Egy évvel később viszont a lábai előtt hevert a teniszvilág: a nyitófordulóban kiejtette a torna kilencedik kiemeltjét, a titkos favorit Murrayt. A legjobb 16 között a honfitárs Gasquet ellen 195 perces meccsen győzött, a negyeddöntőben az orosz Juzsnijon lépett túl, az elődöntőben pedig a másodikként kiemelt Nadallal találkozott, aki ellen precíz szerváinak, agresszív alapütéseinek, valamint kiváló hálójátékának köszönhetően alig két óra alatt szenzációs győzelmet aratott (6:2, 6:3, 6:2). Akkor 38. volt a rangsorban, de nem tisztelte világhírű spanyol ellenfelét, szórt 17 ászt (olykor 221 km/ órás sebességgel), erőtenisszel szorította le a pályáról Nadalt. S noha a döntőben fejet hajtott Djokovics előtt, Melbourne nagy élmény színhelye volt.
Hasonló örömöt érezhetett az idén nyáron, amikor a füves pályás tenisz királyát, a hetedik wimbledoni elsőségére készülő, tizenhatszoros Grand Slam-győztes Federert 0:2-es szetthátrányból verte a negyeddöntőben, sokáig emlékezetes mérkőzésen (3:6, 6:7, 6:4, 6:4, 6:4). Az angol nézők hamar a szívükbe zárták Tsongát, aki egy-egy labdamenetben akár többször is elvetődött a labdáért, s időnként bámulatos ütéseket mutatott be (igaz, pillanatokkal később képes volt érthetetlen hibával „fűszerezni” a produkciót).
Tsonga támadó szellemű játéka elsősorban bombaerős és pontosan helyezett szerváira, valamint kemény alap ütéseire épül. Kiválóan mozog az alapvonalon, de remek érzékkel röptézik is. Kvalitásai a gyors borításokon érvényesülnek a leginkább, eddigi hat tornagyőzelmét kemény pályás versenyeken érte el (az idénMetzben, a korábbi években Tokióban, Marseille-ben, Johannesburgban, Bangkokban és a 2008-as párizsi ATP Mastersen, amikor a Nalbandian elleni siker rekordot jelentő 1,3 millió tévénézőt ültetett a Canal+ képernyői elé).
A 2011-es teniszév Djokovicsról és a trónját ostromlók harcáról szólt; Tsongának ugyan nem osztottak főszerepet, alkalmanként mégis vele voltak tele a híradások. Hogy az ATP 2007-es legjobb újonca, s a 2008-as esztendő legtöbbet fejlődő játékosa 2012-ben kilép-e saját árnyékából, „csupán” azon múlik, képes-e állandósítani most még csak időnként káprázatos formáját.
A világranglista-helyezés előkelő, ám nem mondható, hogy maga lenne a hetedik mennyország...
