Egyenlők és egyenlőbbek: ordító különbségek a dobogóra vezető úton
Nem volt olyan régen, hogy ne emlékezhetnénk rá: kurta, furcsa, ugyanakkor eredményes olimpiája volt Szellő Imrének a pekingi. A 81 kilós bokszoló – ellenfél híján – erőnyerőként abszolválta az első fordulót, majd technikai KO-val lépte le technikailag valóban kétes felkészültségű venezuelai riválisát, így máris a negyeddöntőben találta magát. A következő körben aztán 10:2-es pontozással vereséget szenvedett brit vetélytársától, s mehetett is a szállodába összerámolni a bőröndöt, amelyben azonban – akkor persze még csak jelképesen – ott lapult a minden magyar ötödik helyezettet megillető nyolcmillió forint...
Berki Krisztián valamivel rosszabbul járt a három évvel ezelőtti játékok kapcsán.
A Kínára a lólengés Európabajnokaként készülő tornász ugyanis lemaradt az ötkarikás vetélkedőről, mivel elkövette azt a jóvátehetetlen hibát, hogy a kvalifikációs világbajnokságon csupán ezüstérmet szerzett. A sportág különös szabályrendszeréből következően az olimpián egy-egy szeren kizárólag a vb-győztes vehetett részt, továbbá az összes olyan versenyző, akinek nemzete a vb csapatviadalán a legjobb huszonnégy között végzett. Berkinek pechje volt a társaival, minek nyomán neki a karosszék meg a tévé jutott Peking helyett.
E két történetből világosan kitetszik: akad némi differencia sportág és sportág, sportoló és sportoló éremszerzési esélyeit illetően. Kinek könynyebb, kinek rögösebb az útja, ám el kell ismerni, a teljesítményeket értékelőMOB sincs könnyű helyzetben: ahogyan Szabó Bence sportigazgató – korábbi kétszeres olimpiai bajnok kardvívó – említi, a bizottság nem teheti meg, hogy súlyozzon, különbséget tegyen két hasonló helyezés vagy éppen két, csupán papíron, s nem ténylegesen értékesebb és értéktelenebb teljesítmény között.
Szinte lehetetlen feltételek
– Már csak azért sem járhatunk el így, mert ha megtennénk, az odavezetne, hogy egy-egy sportágon belül is differenciálnunk kellene – magyarázza. – A MOB nem tekinthet piaci szemmel a sportágakra, és ezzel nincs is semmi baj: megteszik azt helyettünk a szponzorok, akik úgyis sokkal nagyvonalúbbak egy népszerűbb ágazat klasszisával, mint egy olyan versenyzővel, aki kevésbé közönségvonzó sportot vagy számot űz.
Ami Szellő idézett históriáját illeti, Szabónak az a véleménye: árnyaltabb a kép, mint ahogyan azt a felületes szemlélő látja, „mert például egy ökölvívó adott esetben szétvereti magát a ringben, miközben egy úszónak vagy tornásznak semmi ilyesmivel nem kell számolnia”.
Ezzel együtt Berkit nyilván kevéssé vigasztalja, hogy ő nem az ellenfeleitől, legföljebb a Nemzetközi Torna Szövetségtől kapja a pofonokat. A helyzete ugyanis most sem egyszerű, sőt. Az egyszeres világ- és többszörös Európabajnok lólengés-specialista már Tokióban tartózkodik, ahol a jövő héten rendezik a sportág kvalifikációs vb-jét, ám nagy bajban van. Olimpiai részvétele ugyanis részint akkor lenne garantált, ha a magyarok csapatban a legjobb tizenhat közé kerülnének – de a „szakma” szerint erre éppen a nullával egyenlő az esély –, részint pedig akkor, ha érmet nyerne kedvenc számában, valamint további két szeren megszerezné a teljes mezőny átlagpontszámának legalább a nyolcvanöt százalékát.
Friss információink szerint Berki jelenleg lábsérüléssel bajlódik, így várhatóan ugrásban nem állhat rajthoz, vagyis: gyűrűn és nyújtón (egyik sem az erőssége) kell olyat produkálnia, hogy az elég legyen a londoni részvétel kivívásához. Amennyiben nem lesz képes erre, megint marad a karosszék meg a tévé...
Ahol az asztalitenisz sokkal durvább a birkózásnál
A két példa persze szélsőséges esetekre világít rá, ám háromszáz nappal London előtt talán mindenképpen érdekes csemegézni az adatok erdejében. Íme a tények (a teljességre való törekvés nélkül)!
Cselgáncsban egy-egy súlycsoportban 32 férfi és 24 női versenyző állhat tatamira; a dobogóra lépéshez négy egymást követő siker szükséges. Ökölvívásban a „nehezebb” kategóriákban tizenhatan léphetnek ringbe, a „könynyebbekben” huszonnégyen. A birkózók hozzávetőleg húszan lesznek súlycsoportonként, itt elég lehet négy mérkőzést nyerni ahhoz, hogy a sportoló a dobogón feszíthessen.
Asztaliteniszben jóval többet kell kínlódni, tekintve, hogy 86 férfi és 86 nő ragadhat ütőt a játékokon. (Igaz, mi ez ahhoz képest, hogy a májusi rotterdami világbajnokság férfi egyes számában 394-en, illetve 284-en szerepeltek...) Eközben az olimpiai eredményekre amúgy nem túl hiú teniszezők számára párosban vagy vegyes párosban akár két meccsgyőzelem is pontszerző helyet hozhat.
Úszásban, miként atlétikában is, a szintteljesítők száma határozza meg a mezőny nagyságát, de ha felelevenítjük, hogy a legutóbbi, pekingi játékokon a 100 méteres férfi síkfutásban nyolcvanan, a női magasugrásban pedig csak harmincegyen kaptak rajtengedélyt, akkor nem marad kétségünk afelől: két szám között ordító differenciák mutatkozhatnak akár egyetlen sportágon belül is.
Már Sándor György „humoralista” is csak félig szánta viccnek réges-rég elhíresült – talán nem véletlenül éppen a sportból merített – mondatát: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Én biciklivel megyek...”
