Nemegyszer a bányászzenekar kísérte (hangszerekkel és egyébként is), ha végigvonult Salgótarján utcáin. Nem ő akarta a csinnadrattát: ennyire szerették a nógrádi településen. Neki az volt Amerika, de szó szerint, mert a kolóniát, ahol Szojka Ferenc felcseperedett, Amerikának nevezték a városban.

Sehol másutt nem futballozott, csak Salgótarjánban, illetve dehogynem: a válogatottban például Zürichben debütált. Tudni kell bemutatkozni: ő az 1954-es világbajnokság első magyar mérkőzésén tartotta a címeres mezes premiert. Kilenc-nullal kezdett, de később benne volt 7-3-as diadalban (Stockholmban, amikor még másként festett a svéd–magyar kapcsolat) és 6-1-es győzelemben is (a századik magyar–osztrákon).

Azért szerepelt „csak” huszonnyolcszor a nemzeti együttesben, mert a jobbfedezet posztján a futball olyan professzorai sorakoztak annak idején, mint Bozsik, Kovács Imre vagy Bundzsák. Rendszerint így balhalf volt a 101-szeres válogatott Bozsik oldalán, de játékintelligenciájára jellemző, hogy játszott középhátvédet is; például akkor, amikor (1955 novemberében) több mint három évtized után sikerült nyerni Budapesten az olaszok ellen (2-0). Az összeállítás –mihez tartás végett – így festett: Faragó – Buzánszky, Szojka, Lantos – Bozsik, Kotász – Tóth II, Kocsis, Tichy, Puskás, Czibor.

De ezt a csapatot is szívesen emlegette: Oláh I – Oláh II, Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid – Jagodics, Vasas, Csáki, Bodon, Taliga. E tarjáni tizenegy kupadöntőt vívott 1958-ban az FTC-vel, s igaz, 2-1-re kikapott, ám a meccset a Népstadionban rendezték... Keservesebb emlék volt számára az 1966-os SBTC–Ferencváros, mert tizenhat éves NB I-es pályafutást kellett lezárnia a még a 0-3-nál is fájdalmasabb búcsúval.

„Rozogának” hívták, de a salgótarjáni – és az egyetemes – labdarúgás kőszobra marad: a hűség emlékműve volt már életében is a halk szavú, ízes beszédű, a pályán egyenesen hét nyelven megszólaló ember. (Utóbb valóban mellszobrot állítottak neki a városi sportcsarnokban.) A Stécében 324 első osztályú mérkőzésen szerepelt, és csaknem negyven esztendeig dolgozott a Nógrádi Szénbányáknál műszaki rajzolóként. (A gyepen meg a labdákat „rajzolta” oda, ahova akarta.) A helyi Kohász-stadiont, amelynek környékén felnőtt, róla nevezték el, és persze Salgótarján, valamint Nógrád megye díszpolgárává választották.

Soha nem volt ilyen szomorú a menet: a bányászzenekar most gyászindulót játszik.

A felvétel a nyolcvanadik születésnapján készült az idős és fiatal Szojkáról