Itthon csak röpgyűlés
Az igazi röplabdát szinte fölfoghatatlan mértékű globális figyelem övezi, „hazai pályán” azonban a méltatlanul elfeledettek közé sorolható a sportág. A férfiválogatottak Világ Ligájában több tízmillió dollárt osztanak szét a részt vevő csapatok között, s a „nemzetközi helyzetet” jelzi, hogy a viadal legutóbbi kiírásában Argentína, Brazília, Lengyelország, továbbá Oroszország jutott a legjobb négy közé. Mi több, a világranglista élmezőnyében föllelhető az Egyesült Államok, Kuba, Olaszország, valamint Szerbia is. E széles körű hódításnak köszönhetően a röplabda-világszervezet a legnagyobb sportszövetségek egyike: 220 tagországgal működik, és összesen 800 millió játékost (!) számlál. A sportág hívei szervezett keretek között űzhetik kedvenc játékukat Tuvalutól Palauig, Montserrat-tól St. Luciáig. Ezzel együtt az illetékesek igyekeznek tovább népszerűsíteni a sportágat, busásan dotált fejlesztési alapot hoztak létre, amelynek feladata az elmaradottabb régiók fölzárkóztatása.
A sportág szembeszökő felfutásának lényeges állomása volt az a szabályreform, amelynek nyomán minden szerva után pontot lehet szerezni, s a szettek huszonöt szerzett pontig tartanak. E változás nyomán a játék pörgősebbé, látványosabbá vált, ami a televíziózás virágkorában a világsiker legfontosabb feltételeinek egyike. A magyar közönséget ez sem hatotta meg: a régóta „családi körben” zajló hazai bajnoki mérkőzések látogatottsága nem változott. Igaz, a meccsek színvonala is jócskán elmarad az európai vagy dél-amerikai klasszisok produkciójával csábító találkozók nívójától.
Az itthon vegetáló röplabdának kitörési pontot jelenthetett volna az úgynevezett látványszakágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály, ám a döntéshozók kihagyták a sportágat a kedvezményezettek köréből. Tóth Tamás, a Magyar Röplabda Szövetség elnöke érdeklődésünkre elmondta: „A szervezet vezetése mindent megtesz azért, hogy a sportág bekerüljön a kiválasztottak közé, és a következő hónapokban intenzív lobbitevékenységet folytat az ügyben.” A hazai szövetség elöljárói tehát még reménykednek a fordulatban, miután több illetékes is jelezte: idővel értékelik a rendszer működését, s esetleg átgondolják a favorizált társaság összetételét. Ám a potentátok alighanem inkább csak kedélyjavítónak, mint számon kérhető ígéretnek szánják e nyilatkozatokat.
Ennek tükrében még nehezebbnek tetszik a „föltámadás”, pláne, hogy a legjobb magyar játékosok többsége külföldön játszik. „Ha egy sportoló csupán ötszáz euróval keres többet a határokon túl, akkor már évi hatezer eurót nyert, így aligha marad itthon –magyarázza Kántor Sándor, az olimpiai előselejtezőtől a minap búcsúzó férfiválogatott szövetségi kapitánya. – Jelenleg is tizenhét röplabdázó keresi a kenyerét külföldi ligákban.” A korábbi klasszis játékos rámutat: a szponzoroknak sem jelent túlságosan vonzó befektetési célpontot a sportág, mert a mai beruházásnak csak hat-nyolc év múlva lehetnek látható eredményei. Épp azért kellene a nemzeti együttesnek többször pályára lépnie hazai környezetben, hogy a magyar játékosok példaképpé, de legalábbis ismertté válhassanak szélesebb körben is. Ehhez nyilván sportági fejlesztési programokra, az eddiginél nagyobb médiajelenlétre lenne szükség. Tóth elnök ehhez kapcsolódva megjegyzi: „A női válogatott Európa Liga-szereplése e célt szolgálja, s ezért szeretnénk megpályázni a 2015-ös Eb rendezési jogát is.”
Kántor így határozza meg a legsürgetőbb feladatot: „Ideje lenne a város végét jelző táblánál messzebbre látni. A világtól ugyanis sokat lehet tanulni...”
