A svéd futballistákat tehát a magyar válogatott győzte le egy minden igényt kielégítő góllal (finom Rudolfpassz, még finomabb Szabics-alárúgás), valamint egy olyan másikkal, amely – időpontjánál fogva – jobbkor nem is érkezhetett volna. Viccelődhetne az ember, hogy régi igazság: klasszis csapat akkor szerez döntő gólt, amikor az ellenfél az óra miatt már sehogyan sem képes egyenlíteni, de amagyar válogatott nem vált klaszszis csapattá egyetlen pillanat alatt, viszont 1985, a vb-selejtezőn kivívott 3-0-ás bécsi diadal óta a legértékesebb sikerét aratta.

Az összehasonlítás annyiban sántít, hogy a Hanappi stadionban elért győzelem a világbajnoki részvételt jelentette, míg a mostani együttes még a második helyet vagy az esetleges pótselejtező lehetőségét sem szerezte meg, de a párhuzam annyiban indokolt, hogy továbbjutó csapat ellen 1986 óta csak kétszer nyert kvalifikációs tétmérkőzést a válogatott. Egyszer a letteket, egyszer pedig a dánokat múlta felül, az utóbbiakat azonban már akkor, amikor minden eldőlt a csoportban, és nem honfitársaink javára.

Egyelőre a svéd együttes nem továbbjutó csapat, de ez egyáltalán nem ront a magyarok teljesítményén, sőt. Mert ha a skandinávok nem tudnák kvalifikálni magukat az Eb-re, az az utóbbi másfél évtized legjobb magyar eredménye lenne. Mint tudják, 1997-ben pótselejtezős helyre került a válogatott, és a legutóbbi vb-részvételtől eltelt negyedszázadban az akkori második hely volt a legkiválóbb produkció, függetlenül attól, mi következett a jugoszlávok ellen (1-7, 0-5).

A jelenlegi gárda még itt sem tart, de egy feljebb emelkedő embere már van, bármit hoz is a folytatás. Edző nem nyerhet meccset, Egervári Sándor mégis győzött. A kapitány a mai Magyarországon teljességgel szokatlan realitásérzékkel közelítette meg az amilyen meglepő, olyan bravúros 2-1-et. Nem tagadta el, hogy „a második félidőben voltak nehéz periódusaink”, s hogy „az ellenfél az egyenlítő gól után fölénk kerekedett”; nem titkolta azt sem, hogy „a szünet után több játékosunk elfáradt”; még véletlenül sem esett a túlértékelés, netán az öntömjénezés hibájába. Nem „szállt el” a kimeneteltől, inkább valódi szakvezető módjára elemezte a történteket, joggal jelentve ki: „az eredmény legfőképpen az elszántság, a csapategység és az állhatatosság sikere”, részben meg annak tulajdonítható, hogy „a játékosok képesek voltak ritmusváltásra még akkor is, amikor már-már elkészültek az erejükkel”.

Megjegyezte még, hogy az az odaadás és lelkierő, amely ezúttal megmutatkozott, „akár messzire is repítheti majd a csapatot”. Megkérdeztem tőle: milyen messzire? Mire tréfásan azt válaszolta: Kisinyovig feltétlenül.

Nyilván mondani sem kell, kedden Moldova–Magyarország mérkőzés lesz. Ezzel a mértéktartással és -adással ott is mehet „valamire” az együttes, bár a meccset soha nem az edző nyeri meg.

Ám Egervári felfogása nyilvánvalóan szerepet játszik abban, hogy péntek estétől végre tényleg van mire szerénynek lenni.

Utóirat: Ez az írás szombaton készült. Vasárnap azt olvastam a Nemzeti Sportban: „Egervári Sándor játékosainak már van mire szerénynek lenniük.” Átírhattam volna a cikk befejezését; nem tettem. Mondd már, egybecseng.

FOTÓ: KOCSIS ZOLTÁN