Amíg a kormányzat afféle stratégiai ágazatként kezeli az utánpótlás kérdését, addig mostanság mind többen vetik fel: nem feltétlenül az a jó irány – azaz szakmailag és anyagilag is megtérülő vállalkozás –, ha tizennégy-tizennyolc éves tehetségek képzésére koncentráljuk a legnagyobb humán és financiális erőforrást.

Akadémiai óvatosság

Az első számú érv – kvázi: az akadémiarendszer-kritika legfőbb pontja – úgy szól: az lenne az ideális, ha a klasszikus típusú képzés intézményesített formája a hatéveseknél kezdődne. Természetesen nem bentlakásos alapon, de feltétlenül olyan szisztéma szerint, amely már e korosztály kiválasztását, a játék megszerettetését, az alapszintű képzés módját rendszerszintű keretek közé terelné. Itthon persze vannak „ovis” példák, de kiépített, megfelelő tudású trénerhálózatról nem lehet beszélni. Itt-ott akad U6-os meg U7-es csapat, néhány óvoda nagycsoportjáig is eljut egy-egy klub, ám ha hosszasan szeretnénk sorolni a példákat, netán arról szeretnénk írni, van-e átfogó koncepció a gyermekfutballra nézvést, akkor viszonylag hamar befejeznénk e cikket. (Igaz, a többéves pauza után újrainduló Bozsik-program hosszú távú működése új esélyt kínálhat a magyar utánpótlásképzésnek.)

Márpedig a világ ebben áll: az ifjúkori tömegesítésben, kiválasztásban, lévén hogy az alapokat hatesztendősen kell lerakni, a technikai tudás pedig úgy tizenkét éves korig fejleszthető. Vagy ahogyan az – nagyon pontosan – az MLSZ felnőttképzési intézetének honlapján is föllelhető (karakterhíven idézzük): „A labdarúgást a 6/7 éves korosztályban kell kezdeni. A nem velünk született mozgások megtanulásának képessége 13–14 éves korban lezárul. A labdarúgás nem velünk született mozgásforma, tehát 14 éves korig a sportág elemeit finom koordinációs szinten meg kell tanulni. A nem velünk született bonyolultabb mozgások finom koordinációs szinten való megtanulásához nyolc év szükséges. A két alaptételből egyszerű matematikai logikával kiszámítható: a labdarúgásra való felkészülést hatéves korban kell elkezdeni.”

Csoda-e, ha a Real Madrid a minap egy hétéves argentin játékossal állt elő? Leonel Angel Coira szerződtetésével az úgynevezett királyi gárda igyekszik ugyanazt az utat járni, mint a Barcelona Lionel Messi esetében, akinek nagyjából még tejfogai voltak, amikor a katalán topcsapathoz került, aztán pedig mi lett belőle... S bár a példa – párhuzamként – nyilván erősnek tetszik a magyar futball vonatkozásában, az aligha vonható kétségbe: olcsóbb is, profitképesebb vállalkozás is, ha az ifjak neveléséhez már ilyen fiatalon hozzálátnak rendszerszerűen, kivált mert tizenöt esztendősen is lehet dolgozni a helyes lábtartáson és a mozgáskoordináción, de nincs az az akadémia, amely az „előéletbeli” hiányosságokat a tinédzserkorban mintegy kompenzálni tudná. Ekként – sarkítva – lassabb és ügyetlenebb játékos kerül majd a futballpiacra, miközben a magyar együttesek külföldi próbálkozásait látva legalábbis tetten érhető:mit érnek felnőtt korban az elvesztegetett évek...

Némiképp árnyalja a képet Kövesdi Viktor sportmenedzser vonatkozó története: „Amikor Gera Zoltán a West Bromwich Albionban futballozott, a meccsek egyikén becseréltek egy fiatal jobbhátvédet, aki csupán néhány percet játszott. Kiderült, hogy tizenegy év után ő az első futballista, aki a klub akadémiájának labdarúgói közül bemutatkozhatott az együttesben.” Kövesdi úgy véli: a hazai „rokon intézményekkel” szemben létezett egy kvázi csodavárás, s ennek nem felelhettek meg. A kiépült infrastruktúra, a pályák sokasága, a látványos miliő merőben szokatlannak tetszett a magyar futballközegben, emiatt a közvélemény látványos sikereket, euró pai klasszisokat várt. Kövesdi rámutat: az akadémia nem több, mint a külföldi csapatoknál évtizedek óta működő utánpótlásbázisok magyar megfelelője. Hozzáteszi: a hazai modellben az intézményi képzés jellemzően középiskolás korban kezdődik, míg például Angliában már a legkisebbek is szervezett formában, a klub kötelékében, jól fizetett, szakképzett trénerek felügyelete mellett pallérozódnak.

Arra a felvetésre, hogy ideális megoldásnak tartja-e a hazai szisztémát, így felel: „Nem tudom a biztos receptet, de az akadémiák tagadhatatlan érdeme, hogy olyan utánpótlásbázisok épültek az országban, amilyenek korábban nem léteztek. Amikor folyamatosan szűntek meg a pályák, akkor az új intézmények játékterek sokaságát hozták létre.” Egyebekben megjegyzi: csupán akkor lehet eredményesebb az utánpótlás-nevelés, ha a „végzős” növendékek lehetőséget kapnak a szereplésre, s a csapatok nem hiányosan képzett légiósokkal töltik föl a keretet. „Magyarországon a vezetők főként gazdasági kényszer nyomán adnak lehetőséget a fiataloknak. Amikor nincs pénz új futballisták szerződtetésére, akkor fedezik föl a tálentumokat” – rögzíti.

E problémára is igyekszik megoldást kínálni a Magyar Kézilabda Szövetség stratégiája. A szervezet utánpótlás-koncepciója alapjaiban különbözik a futballmodelltől, igaz, egyes elemei nem is valósíthatók meg a labdarúgó-miliőben. „Háromlépcsős szisztémát igyekszünk kialakítani: a 6–14 éves korosztályban a tehetségkiválasztás, -gondozás történne, a 15–18 éves fiatalok a kiemelt régiós központok felügyelete alá kerülnének, és az e centrumokban dolgozó edzők kontrollálnák az alacsonyabb szintet is.

A munka egységes, országos képzési terv útmutatásai szerint zajlana. A piramis csúcsa lenne az akadémia, ahová érettségi után érkeznének azok a játékosok, akik élethivatásnak választják a kézilabdát, s tehetségük révén helyet követelnek maguknak az elitintézményben. A bentlakásos rendszerben működő iskola a kvázi junior válogatottaknak adna otthont, a női és a férfiegyüttes is az első osztályú bajnokságban szerepelne. A klubok az akadémiai periódus után élvonalbeli tapasztalattal felvértezett játékosokat kapnának vissza. Az akadémián kiváló trénerek optimális feltételek mellett készítenék föl a fiatalokat. Ebben a szisztémában – ideális esetben – egyetlen tehetség sem kallódna el, mivel hatéves koruktól figyelemmel követnék az ifjak fejlődését, képzésük pedig a központi direktívának megfelelően folyna” – magyarázza Juhász István, a szövetség szakmai igazgatója.

A futballra is igaz: stratégia akad, már csak leheletnyi eredmény kellene.