Átestek a palánkon
Kosárünnep Helsinkiben.
Valóban az volt, noha az ember előzetesen aligha gondolta volna, hogy az iménti konklúzió – a magyar szövetség beszámolójának címe – éppen az ellenkező előjellel lesz értelmezhető. Vagyis hogy a finn válogatott a vasárnap esti Eb-pótselejtezőn huszonkét ponttal felülmúlja a magyar együttest, ennek nyomán honfitársaink 0, azaz nulla győzelemmel zárják a háromcsapatos utókvalifikációs szakaszt.
Négy meccs, négy zakó.
Pedig még a második hely is belépőt jelentett volna a jövő szerdán kezdődő, litvániai Európa-bajnokságra, ahol – a „kistérségi” fölzárkóztatás jegyében – immár nem tizenhat, hanem huszonnégy társulat vetélkedik majd. Ha innen nézzük, rossz viccként értékelhető, hogy a selejtezőket három győzelemmel és öt vereséggel csoportja utolsó helyén befejező magyar férfi kosárlabda-válogatott ilyen simán elhasalt a drámai erősségűnek aligha nevezhető pótvizsgán. Mi lehetett a baj? A garnitúra – amint azt láthattuk-olvashattuk – a korábbi selejtezőkön szépen fejlődött, mi több, egy-egy játékos éppen a jó válogatottbeli szereplésével érte el, hogy a megannyi külföldi kosárlabdázót foglalkoztató magyar klubokban háttéremberből főszereplővé lépjen elő. A szövetség is megtette a magáét, mivel a pótselejtezőre – ellentétben az elmúlt esztendőkkel – minden feltételt megadott a nyugodt felkészüléshez. Még légióst is „igazolt” a nemzeti csapat, lévén hogy a szolnoki Obie Trotter a nyáron amerikaiból magyarrá lett, így fölölthette a címeres mezt. Nem utolsósorban az ellenfelekre sem lehetett különösebb panasz, legalábbis a finn, portugál duóból az egyiket nyilván arrébb lehetett volna tolni. Mindenekelőtt a kollégám által „kicsit pocakosnak” és „kicsit öregesnek” minősített ibériai alakulatot, amely azonban a coimbrai nyitányon öt ponttal győzött, a hazai revánsmeccsen pedig kilenccel úgy, hogy a mindig lelkes, az ellenfeleket valósággal megbénító szolnoki közönség már a második negyed után rögzítette: ami a pályán folyik, az magyar szempontból „k...va gyenge”.
Tehát még egyszer: most akkor mi is lehetett a baj?
A már említett coimbrai találkozó után Dávid Kornél, a mindmáig utolsó Eb-részvevő válogatott vezéralakja azt nyilatkozta a sportnapilapnak, hogy némileg meglepte: két-három játékos úgy lépett pályára, mintha első meccsén szerepelne. Na de mitől remegett a kéz? Miért nem serkentette inkább a játékosokat az a tény, hogy –1999 után – újra Európa-bajnokságon léphetnek fel, ahol ráadásul akár el is adhatják magukat? Amiben a szövetség kvázi belső köreiben megegyeznek: egyértelműen mentális okokra vezethető vissza a pótselejtezőbeli vesszőfutás. Sem a szakmai stáb tagjainak nem sikerült ösztönözniük-felkészíteniük a játékosokat, sem maguk a pályán lévők nem érezték úgy, hogy különleges lehetőséget kaptak a sorstól.
Majd lesz valahogy, majd csak kijutunk valahogy: nagyjából ez a légkör uralkodott el a válogatottnál, amellyel a coimbrai mérkőzés után a két vetélytárs már hozzávetőleg azt csinált, amit akart. Ezzel együtt a finnek elleni, ugyancsak szolnoki párharc akár még „ide” is eldőlhetett volna, ám ott és akkor szintén csak remegett a kéz: az utolsó két másodpercben Lee akciója döntött, s nem valamelyik hazai „spíleré”. Pedig vannak ebben a csapatban nevek; hogy mást ne mondjunk, Hanga Ádám és Lóránt Péter speciel e nyáron szerződött Spanyolországba.
S hogy mi lesz most?
Szövetségi elöljáró aligha érezheti rosszabbul magát, mint akkor, amikor mindkét válogatottja elhasal az abszolúte nyerhetőnek tekintett pótselejtezőn. A férfiaknál a Mészáros Lajos, a nőknél a Székely Norbert vezette szakmai csapat veheti majd a sátorfáját, legalábbis mindkét tréner esetében valami roppant erős, megdönthetetlen érv kellene ahhoz, hogy a posztján maradjon.
Mármost ilyen érv nincs.
Az elit együttesei mellett immár Európa kiscsapatai is pompásan megjárták, illetve megjárják a kontinenstornát, miközben mi ismét csak a tévén nézzük a performance-t.
Talán még emelhetnének kicsit a létszámon.
