Daniból Dániel
Gyurta Dániel, a felemásra sikeredett sanghaji úszó-vb egyetlen magyar aranyérmese, a kétszáz méter mell győztese a Népszabadság szerkesztőségében adott interjút munkatársunknak.
Megosztotta a Facebookon, hogy elromlott a telefonja. Internetfüggő?
Á, dehogy... Csak gondoltam, értesítem az ismerőseimet, hogy ha el akarnak érni, egy darabig csak a neten tehetik meg.
Gondolom, ezekben a napokban sokan akarják elérni...
Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy amióta beértem a célba, százkilencven SMS-t kaptam. És mindegyikre válaszoltam is.
Ez is bravúr, bár a sanghaji hajrával aligha ér fel. Tudja, hogy állandóan a frászt hozza a szurkolóira?
Persze, de semmi egyéb nem történt, csupán a jó előre megtervezett, tudatos stratégia szerint úsztam most is. Próbáltam nem leszakadni a japán gatyájáról, ami azt jelenti, hogy a kettőnk közötti távolságot mindvégig fél testhosszon belül igyekeztem tartani. Tisztában voltam vele, hogy ha ez sikerül, a végén elékerülök.
Kívülről rendre úgy látszik, hogy a finisben belead apait-anyait, miközben az óra szerint a kétszáz méteren belül valamennyi ötvenet hozzávetőleg azonos idő alatt teszi meg. Hajrá ez egyáltalán?
Természetesen az, mivel az emberi szervezet folyamatosan fárad, így az utolsó hossz megfelelően gyors teljesítéséhez mozgósítani kell a végső energiákat. Gondolatban már két hete felépítettem a taktikát, és a győzelem mellett az is elmondhatatlanul jó érzés, hogy maradéktalanul megvalósítottam azt.
Amikor kijött a vízből, edzőjének, Széles Sándornak mi volt az első reakciója?
Gratulált és adott egy puszit. Aztán szétszedte a sajtó. Azt hiszem, kicsit meglepte, hogy nyertem.
Nocsak...
Szerintem nem gondolta, hogy meg tudom verni Kitadzsimát. De nem is neki kellett gondolnia, hanem nekem.
Utólag vicces, hogy a korábbi, kevésbé sikeres években el akarták választani a versenyzőt és mesterét egymástól. Vagy inkább nevetséges?
Nem foglalkozom már a múlttal. Egy biztos: édesapámmal együtt mindvégig kitartottunk Sanyi bá’, na meg segítői, Kovácshegyi Ferenc, valamint Virth Balázs mellett, és bennünk fel sem vetődött a gondolat, hogy váltsunk.
Ahogyan nézem és hallgatom, az a benyomásom, minden a legteljesebb rendben. Ahogyan mondani szokták: nagyon együtt van. Cáfolat?
Nincs, a kép a valóságot mutatja. Az elmúlt két évben nem kaptam ki normál medencés világversenyen, nyertem két világ- és egy Európa-bajnokságot. Meggyőződésem: az elvégzett rengeteg munka mellett annak is köszönhetőek a sikerek, hogy annak idején megjártam a mélységet.
Én csak arra emlékszem, hogy miután tizenöt évesen, világszenzációt okozva ezüstérmes lett az athéni olimpián, feltűnt a Barátok köztben...
Azért akadt akkoriban jó néhány más dolog is, ami elvonta a figyelmemet az úszástól. Egy felnőtt is nehezen élte volna meg azt az időszakot, és nem tudta volna egykönnyen kezelni a hirtelen rászakadó népszerűség velejáróit, hát még egy kiskölyök... De ma már tudom: örülnöm kell annak, hogy mindez megesett velem, mert sokat okultam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a történtekből. Most, huszonkét esztendősen már világosan látom, mit és hogyan kell csinálnom.
Ugye, tudja a jövő évi teendőt is?
Egyetlen cél lebeg előttem: győzni az olimpián. Mindent ennek rendelek alá.
Teher vagy motiváció, hogy világbajnokként csobban majd Londonban?
Motiváció, és nem is akármilyen. Ahogyan most sem éreztem tehernek, hogy vb-címvédőként állok rajtkőre, jövőre sem fogom.
Felteszem, az elkövetkező hetekben az uszodát nagy ívben elkerüli.
Jól sejti. Szeptember végéig pihenek, és megpróbálok mindenkire időt szakítani, aki fontos.
Nyaralás?
Még szép: az olasz tengerpart és az osztrák hegyek között vacillálok. De még az is lehet, hogy mindkettőt beiktatom.
Kicsit lenn, kicsit fenn?
Így kerek a világ, nem?
