Hungarikum lehet a pesti Gyulai
„Néhány nulla bizony elveszett...”
Ha csak úgy nem. A kérdés az volt Gyulai Mártonhoz, a július 30-i Gyulai Memorial atlétikai viadal versenyigazgatójához, hogy mégis, mennyi pénzért sikerült a Puskás Ferenc stadionba csábítani a jamaicai Asafa Powellt, a regnáló sprinterek legjobbjainak egyikét, a volt világcsúcstartót. Meg egyáltalán: a háromszoros olimpiai bajnok, vb-aranyérmes női sprintert, a szintén jamaicai Veronica Campbell-Brownt, a majd vele vetélkedő másik nagyságot, a honfitárs Sanya Richards-Rosst, aztán a 100 m gáton vélhetően parádés csatát vívó három világbajnokot, az ugyancsak jamaicai Brigitte Foster-Hyltont, a kanadai Perdita Felicient és az ír Derval O’Rourke-ot vagy éppen a hármasugrás vb-aranyérmesét, az amerikai Walter Davist...
Még kimondani is élmény.
Hasonló színvonalú sportági vetélkedőt legutóbb jó huszonöt esztendeje rendeztek a magyar fővárosban, amikor is a Budapest Nagydíjon az amerikai Carl Lewis vágtázott a Népstadion ban (harmincezer dollárért jött el, és az elnöki lakosztályt kapta az egykori Fórum Szállóban), mellette a kanadai Ben Johnson igyekezett (jó, hát később doppingolt, nem nagy ügy ma már), de föllépett itt az angol Steve Cram is (olyannyira, hogy szép kis világcsúccsal kápráztatta el a hálás nagyérdeműt). Az 1978-tól 1989-ig ívelő időszak túlnyomó részében (az ötletgazda: Békesi László) pazar gáláknak adott otthont a patinás pesti létesítmény, hogy aztán az utolsó esztendőben mindössze négyezer érdeklődő bóklásszon a tribünökön... Remélhetőleg a Gyulai Memorial ennél több sportbarátot mozgat meg, legalábbis a szervezők célja nem az, hogy az első vetélkedő rögvest a befejezést jelentse: a távoli jövőben évi rendes gigaversenyt – mondjuk, a zürichi Weltklassét – vizionálnak maguk elé.
Már csak azért is, mert a név kötelez.
Gyulai István, a sportág nemzetközi szövetségének 2006-ban elhunyt korszakos főtitkárának emléke előtt még most is vigyázzba állnak az atlétika köreiben; az egyik ok nyilván „Pista” volt, amiért Powell is igent mondott. Hát a többi? „Ne felejtsük el, hogy ezek az versenyzők profik, tehát a legfőbb szempont alighanem az augusztusi–szeptemberi tegui világbajnokság, közelebbről az, hogy a Gyulai Memorial jól illeszkedik a felkészülésébe – említi Gyulai Márton, a sportvezető-riporter kisebbik fia. – És igazából itt kerülünk mi a képbe: ha ugyanis rosszkor, rossz ütemben, múlt nélkül állunk oda Powell vagy Campbell-Brown menedzsmentje elé, akkor feltehetően nem tudtunk volna összehozni ilyen névsort. Másként: ha apunak nincs neve, ha a régi Népstadion senkinek sem mond semmit, ha az 1998-as itteni Európa-bajnokság nem hozott volna átütő, nemzetközi sikert, ha néhány magyar sportvezető az évek során nem halmoz föl megfelelő kapcsolati tőkét, és még sorolhatnám, nos, akkor Spiriev Attila sportigazgató aligha állhat oda azzal Powell ügynöke elé, hogy kérlek szépen, gyertek el, és ha lehet, engedjmár el a szerződésben néhány nullát. Meg annyi elemnek kellett passzolni, és úgy fest: mind passzolt is.”
Gyulai Márton – jelenleg a hazai atlétikai szövetség főtitkára, a 2004-es budapesti fedett pályás vb szervezőinek egyike, több szabadtéri világbajnokság háttérembere – a gazdasági ügyekről annyit jegyez meg, hogy a büdzsé „töredéke akár az ostravai verseny költségvetésének is”, ugyanakkor a versenynek hosszú távon „legalább rentábilisnek” kellene lennie. „Amondó vagyok, hogy az egész ország bajban van, ha egy ilyen esemény nem hoz eredményt. Mégsem bobviadalról beszélünk.” Egyebekben az egy nappal később esedékes Forma–1-es futam jegyvásárlói közül az első háromezer ingyen tekintheti meg a Puskás stadionbeli viadalt, amennyiben regisztrál a Gyulai Memorialra. Ez már csak azért is jó ötletnek tetszik, mert „bármily furcsán hangozhat is, de vissza kell szoktatni a közönséget az efféle versenyekhez”.
Budapestről a korábbi Grand Prix-k mezőnye mindig rendkívül jóleső érzéssel távozott; Carl Lewis nyilván azért is, mert 1984. augusztus 20-án, amikor becsekkolása után Békesi Lászlóval kisétált a Fórum elnöki lakosztályának teraszára, csak hüledezett a látványtól: „Hú, micsoda tűzijáték! Köszönöm, László, ez volt életem legszebb fogadtatása!”
Hogy a Gyulai Memorialra ki, milyen gondolatokkal tekint majd vissza, az egyelőre – noha a szervezők remélik a legjobbakat – kérdés.Mindazonáltal GyulaiMárton igazából egy ember véleményére volna kíváncsi: „Apuéra.”
