Egyoldalú küzdelem
A direktor szavainak nyomatékot ad az úgynevezett látványsportágakban szereplő magyar együttesek „térképe”: a kézilabda Bajnokok Ligájában a Győr és a Veszprém játszik meghatározó szerepet, az osztrák ligában a székesfehérvári jégkorongcsapat lép föl. Mi több, a futballarany is a Videotoné lett: a székesfehérváriak letaszították a Debrecent a dobogó tetejéről. Vízilabdában az Eger nyerte a bajnokságot, de kétségtelen: az európai szinten is versenyképes együttesek többsége a Dunától nyugatra székel. Nem szólva a labdarúgás felvirágoztatásának zálogaként aposztrofált – ám változást egyelőre előidézni képtelen – akadémiákról: a kiemelten támogatott intézmények Budapesten és a nyugati országrészben találhatók.
Felvetődik a kérdés, hogy a tehetős támogatók tudatosan választják-e a nagyobb vásárlóerőt fölmutató régió együtteseit. Jagodits Rómeó, a Magyar Futballmarketing Műhely szakértője nemmel felel: „A szerződések többsége Magyarországon inkább a mecenatúra részeként, semmint üzleti alapú szponzorációként jellemezhető, azaz aligha a cégek marketingpolitikája az oka annak, hogy a keleti részen kevesebb a versenyképes csapat.” Ellenben Dénes Ferenc sportközgazdász – legalábbis részben – abban látja a jelenség okát, hogy a gazdaságilag erősebb régiók nagyobb eséllyel képesek eltartani egy versenyképes klubot. Példaként a veszprémi kézilabdázókat említi: „Őket helyi vállalkozók tucatjai támogatják.” Megjegyzi: nem csupán gazdasági, hanem társadalmi okai is vannak a kialakult helyzetnek. Dénes szerint a futballra például hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint „proletár” sportágra; ez persze alapvető tévedés, hiszen az amúgy sokat emlegetett nyugateurópai modellekben a labdarúgás (minimum) a szórakoztatóipar része. Értsd: a drukkerek pénzt és időt szánnak a meccsre, amely nem csupán a szomszéd stadion kínálatával, de a színházzal vagy a kalandparkkal is rivalizál a fizetőképes fogyasztókért. Jagodits további szavai rímelnek Dénes magyarázatára: „A magyar sportvállalkozások nagyobbik része úgy üzemel, hogy termékének célcsoportját sem ismeri.” A marketingszakértő szerint egyetlen olyan részletes felmérés sem készült még el, amely pontosan megmutatná, kik alkotják a futball lehetséges „vevőkörét”. „Idehaza gyakran sztereotípiákban gondolkodunk, azaz a sportág rajongóit negyvenes, kétgyermekes, sörszerető férfiak közösségeként határozzuk meg. Eközben az igazságot nem tudjuk, ám a külföldi lelátók képe aligha igazolja e föltevést.”
Nagy dilemma: még oly profi marketingpolitikával is kedvezőbb színben tűnne-e fel a magyar futball, ha a termék, azaz a játék színvonala jottányit sem javul? „Nem tudom, hogy öröm-e vagy sem, de abban az országban, amelyben tízmilliószor töltik le Fluor Tomi klipjét, ez nem is kérdés” – feleli Jagodits. Egyszerű példát is mond: egy pizzakiszállítással foglalkozó helyi vállalkozást még mindig arról igyekeznek meggyőzni, hogy vegyen reklámtáblát a stadionban. Ennek az együttműködésnek azonban nincsenek üzleti alapjai, mert a felek egyike (természetesen az olasz tésztás) mit sem nyer a bizniszen. Ehhez tudatos marketingakciók kellenének, hogy a szponzor is jól járjon, és még több pénzt fektessen az együttműködésbe. Dénes szerint a látványszakágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó törvény talán kitörési pontot jelenthet a keleti országrésznek. A sportközgazdász leszögezi: a keleten született gyerekek semmivel sem tehetségtelenebbek, mint a nyugaton élők, így az utánpótlásbázisok fölépítésével több fiatal kaphat esélyt a sportolásra. „Az ilyen központokra ráépülhetnek a felnőttcsapatokat működtető sportvállalkozások is” – teszi hozzá.
Azaz az optimista forgatókönyv megvalósulása esetén a helyzet még keleten is változhat.
De ma még egyoldalú a helyzet; a futballban olyannyira, hogy sehol semmi.
