Magyarok a parton
A londoni Grand Slam-viadal újdonsült női bajnoka 2008-ban, tizennyolc esztendős korában a nyolcaddöntőig jutott a pesti Rómain, a férfi világranglistát hétfőtől vezető Novak Djokovics pedig (éppen a tizenhetedik születésnapján) tornát nyert itt: 2004-ben a selejtezőből rajtolva a csúcsig jutott. (Közben két Davis Kupa-játékosunkat is legyűrte: Kiss Sebőt 7:6, 6:4-re, Bardóczky Kornélt 6:4, 6:2-re verte).
Szóval, ha már saját sikerekkel nem is büszkélkedhetünk túl gyakran Wimbledonban (tavaly ugyan, hosszú böjt után volt minek örülnünk, hiszen a juniorok mezőnyében egyesben Fucsovics Márton, párosban Babos Tímea tornagyőztes volt), legalább kötődésekre fel tudjuk hívni a figyelmet. S szomorúan morfondírozhatunk: ha nekik sikerül, nekünk miért nem megy? Annál is inkább felvetődik a kérdés, mert az idei wimbledoni győztesek a „szomszédból” érkeztek: hozzánk hasonló környezetben, a kelet-közép-európai salakon nőttek fel.
Igaz persze, hogy a cseh(szlovák) tenisziskola a versenyzői, edzői létszám és az infrastruktúra alapján előttünk jár, mivel a hatvanas-hetvenes években jól sáfárkodott a lehetőségeikkel. A két egykori világelső, Ivan Lendl és Martina Navratilova húzó hatása rengeteget lendített a sportág prágai megítélésén; nagy sikereit ugyan már amerikaiként jegyezte a kettős, diadalaik otthon mégis ezreket vonzottak a sportághoz.
Pályák, csarnokok épültek, s nem volt már – háború után használatos kommunista szlogen szerint – „úri mulatság” a fehér sport. Petra Kvitova ebben az „új” környezetben nevelkedett. „A városkában, ahol éltünk, két sport – a röplabda és a tenisz – közül lehetett választani. Szüleim látták volt honfitársaim csillogását, és teniszezőnek adtak” – vallott indulásáról az újdonsült wimbledoni bajnok.
No de Szerbia, az egykori Jugoszlávia adottságait tekintve egy hajszálnyival sem állt előttünk, mégis voltak, vannak nemzetközi szinten is elismert kitűnő játékosai, nagyszerű edzői. (Djokovics például annak a spliti Nikola Pilic mesternek a müncheni tenisziskolájában pallérozódott, aki szövetségi kapitányként 1988-ban, 1989-ben és 1993-ban a német, 2005-ben a horvát, tavaly pedig a szerb válogatottat is Davis Kupa-elsőséghez segítette.) S ha már a trénerekről szó esett, érdemes említést tenni egy újabb térségbeli kapcsolatról: „Djokóval” a világranglistán a 34. helyig jutó pozsonyi Marian Vajda foglalkozik immár öt esztendeje, a jelek szerint igencsak eredményesen. A fiatal szlovákiai mester nem csupán sportszakmai, hanem lelki támaszt is nyújt „Dzsókernek”, s valószínűleg a mentális változás, ez az új erő az, ami a sok sztár közül a csúcsra emelte a szerb teniszezőt.
Hihetnénk, hogy ez másodlagos dolog, de nem az. A sok-sok azonos tudású játékos közül mindig az tud előrébb kerülni, aki – miként mondani szokás – „fejben is rendben van”. Kétségtelen, Djokovics játéka rengeteget fejlődött az utóbbi egy évben, szervája élesedett, erősödött, kivételes lábmunkája immár a füvön is hatékony, étkezése korszerű elemekkel gazdagodott, a legtöbb változás azonban a gondolkodásában figyelhető meg. Civil megközelítésben azt mondanánk, benőtt a feje lágya, némi szakszerűséggel pedig úgy fogalmazhatunk: profi módon él és edz, mindig tudja, minek mikor van helye és ideje, a pályán pedig tökéletesen koncentrál.
Kvitováról, az újdonsült wimbledoni bajnoknőről – érthetően – sok szó esett a szombat óta zajló budapesti versenyen is. A női tenisz világát edzőként jól ismerő Kuhárszky Zoltán mesélte, hogy 2006-ban, a szegedi 10 ezer dolláros profi versenyen nem győzött csodálkozni a „semmiből” előlépő tizenhat esztendős tornagyőztesen, akit még a cseh edzők sem ismertek, mert nem valamelyik nagy teniszközpontban, hanem egy kisvárosban nevelkedett. „Feljegyeztem a nevét, s ajánlottam is annak a menedzserirodának, amely a hozzám tartozó csoporttal dolgozik.” A magyar edző (Anke Huber, Jennifer Capriati, Ana Ivanovics, jelenleg pedig a horvát Petra Martic és a szlovén Polona Hercog trénere) jó „szimatát” igazolja Petra Kvitova nagy előretörése: az akkori 773. helyről két év alatt a top 50-be került, és szombaton élete első Grand Slam-győzelmét, a wimbledoni diadalt ünnepelhette.
A Budapest Grand Prix versenyigazgatója ilyen „életpályamodellt” képzel el a magyar tenisz számára is. „Reformokra van szükség – véli Márky –, vissza kell állítani a kis tornák becsületét. Azt tervezem, alacsonyabb díjazású viadalokat is rendezek, lehetőséget adva a pályakezdésre, hogy költséges külföldi utazások nélkül itthon lehessen megszerezni az első néhány WTA-pontot. Így lehet a létrán felfele kapaszkodni, s néhány év múlva talán már magyar játékos kapcsán is emlegethetjük: nálunk kezdte, innen indult.”
