Reménytelen közeg.

Azzal tudniillik, hogy az állam vagy a mágnások egyike több pénzt ad, önmagában nem oldódik meg semmi: a professzionalitást nem lehet megvásárolni. Itt továbbra is az a hír, ha egy patinás klub rendben átutalja futballistái fizetését; itt az az ember okoskodhat az ifjúság fölkészítéséről intézményi vezetőként, aki „kiváló pedagógusként” egyetlen érmet szerzett három évtized alatt; és itt, ebben a miliőben fordulhat elő az, hogy a céltudatos, racionális bankvezér hirtelen sértődött-dühös Sanyi bácsiként nyilatkozik, amikor a futball kerül szóba.

Csoda-e hát, ha Józsi bácsi is maradt?

A hetvenkét éves mester, aki anno valóban méltán vívott ki magának nevet a még létező magyar futballban, tökéletesen szemlélteti a hazai labdarúgás leépülését: Garami edzőből viszszavonhatatlanul Józsi bácsi lett. Egykor joggal felemelték, most a fanatikus MTK-szurkolók is kinevetik; korábban Détári Lajost vezényelte győzelemre a magyar válogatottban, most a játékosok fölismerésével is gondjai adódnak; anno a Manchester Unitedet szorongatta a Péccsel, most meg az MTK-t ejtette ki ebből az első ligából. Jó, a legnagyobb gondot nem Józsi bácsi jelenti; neki már rég szobrot kellett volna állítani valahol, továbbá szép, ám kevéssé operatív feladatot adni ahelyett, hogy – az MTK-vezérkar döntése nyomán – az NB II-ben is ő dirigálhatja a csapatot. Józsi bácsi most csak örül, és a jól bevált fordulat szerint „érez magában annyi erőt”; sokkal nagyobb probléma, hogy a körülötte lévők ugyanazt a langyosban pancsolgató, túlélésre berendezkedő, mindentudó típust testesítik meg, amely a világból még mindig nem érzékel semmit.

Igaz, a válogatott San Marinó-i föllépése kapcsán is hallhattunk „a catenaccio hazájáról” meg „életveszélyes kontrákról”, és a Paks edzője sem távolodott el túlságosan e szellemi közegtől, amikor az andorrai UE Santa Coloma elleni párharcra így reflektált:

„Alaposan fel kell készülnünk az ellenfelünkből, hiszen nem véletlenül került az Európa Ligába.”

Belőle lesz a Karcsi bácsi.