A magyarázatot szerda óta keresi a fél ország; mi a vb-ezüstérmes, hétszeres BEK-győztes, nem utolsósorban a nemzeti mezt 205-ször magára öltő korábbi klasszis kézilabdakapust, a pszichológus végzettségű Rácz Mariannt kérdeztük az okokról.

Tényleg sikerült kétszer ugyanabba a folyóba lépni?

Abban a tekintetben mindenképpen, hogy a két válogatott ugyanolyan módon esett ki: a kézisek és a kosarasok egyaránt képtelenek voltak valós tudásukat megközelítő teljesítményt nyújtani. Elbotlottak azon a vizsgán, amelyen egyetlen feladatuk volt: nyerni. Ez a lecke azonban nem ösztönzőleg, hanem bénítóan hatott rájuk.

A kérdés adódik: vajon miért?

Meggyőződésem, hogy szó sincs véletlenről. Ami történt, az a jelenlegi hazai sportstruktúra egyenes következménye: a csapatsportok mai éljátékosai nincsenek hozzászokva a kiélezett versenyhelyzetekhez. A gondok már az utánpótlás korosztályoknál tetten érhetők, hiszen a szülők nagy része nem tudja vállalni azt az anyagi áldozatot, ami egy fiatal sportoltatásához elengedhetetlen lenne. Ezért aztán tizennégy-tizenhat éves korban rengetegen lemorzsolódnak, és sok klubban már az is komoly problémát okoz, hogy egy bajnoki mérkőzésre teljes létszámú csapatot küldjenek pályára. Rivalizálásról tehát a legkevésbé sem beszélhetünk, ennek hiánya pedig felnőttkorban üt vissza. Elkényelmesedett, ugyanakkor túlfizetett játékosok szerepelnek a válogatottakban is.

Azt állítja, nem volt meg az ambíció a sportolókban a világ- vagy Európabajnoki részvétel, netán az olimpiai szereplés kiharcolására?

Ezt egy szóval sem mondom. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy semmi ok a csodálkozásra. Hiszen ha a küzdés, a döntő szituációk kezelése, a versenydrukk nem része amindennapjaimnak, akkor ezt nem is tudom egy bűvésztrükkel elővarázsolni magamból csupán azért, mert éppen nagyon fontos mérkőzést játszom.

Pedig a kézilabdásokkal még pszichológus is foglalkozott...

A lényegre tapintott: ez is a rögtönzés része volt. A kolléganő azt a feladatot kapta, hogy két hét alatt végezze el a munkát, amit már a sportolók gyerekkorában el kellett volna kezdeni. Ez nagyjából olyan, mintha egy öt méterre képes rúdugrótól azt követelnék meg, hogy fél hónap elteltével vigye át a hat métert.

De szurkoló és szakember ugyanazt szajkózza: itt is, ott is a miénk volt a jobb csapat.

És téved a szurkoló meg a szakember is. Vagy csak helytelenül fogalmaz, tudniillik a jobb képességű játékosokból álló kézi- és kosárlabdaválogatott volt a miénk. Csapatként –hiszen a vak is látta – a németek lényegesen erősebbek voltak.

A jövőt illetően ne is reménykedjünk?

Szó sincs ilyesmiről. Magam is bizakodó vagyok: részint, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy ne változzanak pozitív irányba az élsport körülményei, részint pedig, mert tapasztalataim szerint olyan eltökélt, magabiztos, jó értelemben véve szemtelen generáció van felnövőben, amely ezeket a jellemvonásait biztosan kamatoztatni akarja majd a sportpályákon is.