Nő egy futballklub élén...

Jól kezdi. Ha effélét hallok, kiráz a hideg.

Ez mégiscsak ritkaság. Sőt Magyarországon egyenesen páratlannak nevezhető.

Pakson azonban nem páratlan az ügyvezetés. Az FC-ben ketten vagyunk ebben a pozícióban Haraszti Zsolttal.

Önre miként esett a választás?

Az ezredfordulón a PSE ügyvezetője lettem. Majd, amikor a labdarúgócsapat – 2006-ban – feljutott az NB I-be, a futballklubnak gazdasági társasággá kellett alakulnia, és megbíztak annak az irányításával is.

Szereti a labdarúgást?

Felnőtt koromra a bolondja lettem. Az utóbbi öt esztendőben a csapat egyetlen mérkőzéséről hiányoztam.

Hol volt az a találkozó?

Zalaegerszegen.

És ön hol volt?

Horvátországban.

Mit kapott a futballtól?

Infarktust... De komolyra fordítva a szót: különleges közösségi élményt. Amíg tart a bajnokság, számomra minden szombat ünnepnap. S a hétköznapok is a labdarúgással telnek, ez tölti ki az életem legnagyobb részét. Azt szoktam mondani, itt lakom a pályán.

Tényleg: a megbeszélt időpontnál korábban érkeztem, mégis itt volt.

Mindig itt vagyok.

Gyerekkorában is a futballpályára járt?

Nem. Az általános iskola első osztályától kezdve párhuzamosan ritmikus sportgimnasztikáztam és dzsúdóztam. Majd cselgáncsban országos ifjúsági bajnok lettem.

Kemény vezető lehet...

Az vagyok. A szüleim amilyen szeretettel, olyan szigorúan és konzekvensen neveltek. Ez az ügyvezetés lényege is: szeretet és szigorú következetesség.

Amúgy nem tetszik rideg amazonnak...

Már megint a nővel jön!

Jó, akkor a férfira váltok. A párja drukker?

Nem igazán.

Maguknál tehát abból van vita, hogy ön, tegyük fel, a Milan–Fiorentinát akarja nézni a televízióban, míg a társa A kaktusz virágát?

Nincs vita. Amíg én a meccset nézem, a párom, mondjuk, olvas.

Szeret tévézni?

Jobban, mint gondolná. Két éven át a paksi televízió híradóinak készítésében vettem részt, és hosszabb ideig dolgoztam a több megyében hallható Fortuna Rádióban is.

Köszöntöm, kollegina! De miért veszítettünk el egy pályatársat?

Mert az ügyvezetés teljes embert kíván, és a klubért még a tévénél és a rádiónál is jobban odavagyok.

Ráadásul ezüstérmes az együttes!

Őrült nagy dolog ez a város életében; annál is nagyobb, hogy öt évvel ezelőtt a Paks vált a megye első NB I-es futballcsapatává. Bár...

Mi a baj?

Az igazat megvallva, szélesebb körű eufóriára számítottam. Huszonkét esztendeje, amikor a labdarúgók aranyérmet nyertek az NB III-ban, a játékosokat lovas kocsikon hordozták végig a településen. Ehhez képest most szerény volt a fogadtatás.

Pedig ez aztán hazai csapat!

Valóban: Böde, Éger, Fiola, Vayer paksi, Báló dusnoki, Kiss és Mészáros szekszárdi, Heffler dunaújvárosi, azaz az együttes tagjainak jó része a városban vagy annak környékén nőtt fel. Ebben tudatosság van: törekszünk rá, hogy közülünk való legyen a többség. Ha a mi fiaink játszanak a felnőtt együttesben, az perspektívát jelent az itteni gyerekeknek: el lehet jutni az NB I-es csapatig, akár nagy számban is.

Hogy a kontinensről már ne is beszéljünk.

Az Európa Liga-szerepléssel kapcsolatban különösen szerények vagyunk, elvégre a pénzügyi különbségek kiváltképp kiáltóak. Nem akarok előre magyarázkodni, de nem a továbbjutás, hanem évi négyszázmillió forintból gazdálkodni, az a művészet.

Miként az sem akármi, hogy négy diplomája van.

Tanítóképző főiskolára Bajára jártam, testnevelő tanár Szegeden, sportmenedzser Budapesten, a TF-en lettem, a sportjogot pedig Pécsett végeztem.

Otthon van mindenben, mindenütt! Mindenben?

Ugyan már! Mindenütt meg pláne nem: én kizárólag Pakson vagyok otthon.