Három nappal az ötgólos vereséggel (22:27) zárult mérkőzés, az öszesítésben hétgólos mínusz, s ennek nyomán a bombabiztos német továbbjutás után a meccs részleteiben nem érdemes elveszni; legyen elég annyi, hogy ennyire ötlet, elképzelés és (leszámítva a társai számára „túlképzett” Görbiczet) motiváció nélküli magyar nemzeti csapatot magam talán bő húsz éve láttam: az akkori társaság a dániai B világbajnokság mezőnyétől búcsúzott éppen, s került a C kategóriába... Most szakmai és szurkolói berkekben egyaránt a kapitány felelősségét firtatják, s a dühöngőknek persze igazuk is van: ha a képességei alapján a decemberi, brazíliai világbajnokság mezőnyének szintjét minimum megütő csapat esély nélkül pottyan ki a selejtezőből, magától értetődően vetődik fel, vajon megfelelőek-e az edző kvalitásai a feladathoz. Költői kérdésre nem kell válaszolni.

Mátéfi azonban ma már a múlt, ellenben legalábbis kétséges, mit hoz a jövő. Illetve: nagyon is fixen lehet tudni, hogy a válogatott nem csupán a vb-n, hanem a jövő évi olimpián sem lehet ott. Minden más bizonytalan.

Akad vélemény, amely szerint a kialakult helyzet maga a tragédia, ráadásul megjósolható volt, hogy bekövetkezik. A garnitúra, amely a pekingi olimpián a negyedik helyet szerezte meg, a rá következő évben kilencedik lett a vb-n, tavaly meg tizedik az Eb-n. Most persze pechje volt, hogy a selejtező sorsolásán a lehetséges riválisok közül magasan a legerősebbet kapta, ám alighanem azoknak van igazuk, akik azt állítják: ha a németeket képtelen volt felülmúlni a tejben-vajban fürösztött, így szépen elkényelmesedett, milliós (vagy többmilliós) fizetésű játékosokból álló csapat, úgyse lenne keresnivalója se Brazíliában, se Londonban.

Kár, hogy a kényszer hozta így, mindenesetre nincs más út: el kell kezdeni építkezni, idő lesz rá bőven. Pálinger Katalin, a válogatottban most utoljára szerepelt kapus ki is mondta: „Jöjjön az új generáció!” Azzal együtt, hogy Pálingernek „elvileg” természetesen igaza van, meg kell jegyezni, hogy akadnak kételyek a lehetőségeket illetően: részint, mert a jelenlegi válogatottban rajta és Ferlingen kívül nincs igazán korosodónak mondható játékos, részint pedig, mert a hátországot nagyítóval pásztázva sem láthatók a megfelelő képességű utódok.

Erőtlenné, gyengévé vált a magyar női kézilabdasport: alighanem ennyi a rezümé. Csalfa jelek villódznak csak: a légiósokkal teletömött Győr BL-elődöntőbe jutása, valamint a harmadik számú európai klubsorozatban aratott FTC-kupagyőzelem. A részletekre kevésbé kíváncsiak könnyen gondolhatták, hogy minden rendben, s ők jóval magasabbról huppantak vissza a földre, mint azok, akik nem csupán a felszínt nézték. Utóbb jelentőséget kap az a botrányszagú eset, amely arról szólt, hogy a készülődés kellős közepén Mocsai Lajost követelte vissza a játékosok egy része a kispadra; felidéződik az emlék Tomori balhéiról; mi több, még azon is elmereng az ember, milyen morál uralkodik abban a sportágban, amelynek férfi bajnoki döntős párharca közben az egyik fél játékosai következmények nélkül ruccanhatnak ki Katarba pénzt keresni...

Ha már a pénznél tartunk, megelőlegezhető: benne van a slamasztikában a nem is olyan régen még pozitív példaként emlegetett kézilabdasport. Sinka elnök már a blamázs előtt azért nyújtotta be lemondását, mert úgy ítélte meg, az elmúlt időszak erősen közepes produkciói nyomán az ő személye már kevés az anyagi fedezet előteremtésére; képzelhetjük, mennyire tolonganak majd a szponzorok azok után, hogy oda az olimpiának.

A férfi válogatott előtt még nyitva a kapu Londonba, s ne adja az isten, hogy ők is lebőgjenek a jövő tavaszi selejtezőn. Ahhoz túl szép játék, mi több, túl jó üzlet a kézilabda, hogy a lényeget illetően évekre be kelljen csukni a boltot.

Mosolygó Krause (13). A németek azt csináltak, amit csak akartak