A magyar idő szerint vasárnap kora hajnali felhozómeccsen igazából nem is az volt a kérdés, hogy győz-e tengerentúli kortársa ellen a félnehéz- és a cirkálósúly korábbi világbajnoka, hanem az, hogy az összecsapás ad-e elég muníciót a tervezett címmérkőzéshez a Lou Di-Bella fémjelezte menedzsmentnek. Jelentjük: ad.

Még akkor is, ha ezt a randevút illik a helyén kezelni. Na nem a harminchét esztendős, fölöttébb motiváltnak tetsző, iszonyatosan szálkásra edzett Erdei miatt, hiszen honfitársunk príma produkciót mutatott be; sokkal inkább a vetélytárs miatt. Mitchell, a nagyközépsúly korábbi bajnoka már rég nem hasonlít korábbi neves önmagára – ezzel az összecsapással sorozatban harmadik technikai KO-jába szaladt bele –, s érezhetően úgy volt vele, hogy némi pénzért hajlandó „még egy utolsó” föllépésre, csak legyen viszonylag gyorsan túl a késői EVIG-csarnokra hajazó, színültig korántsem telt létesítményben rendezett összecsapáson. Erdei tehát kvázi gondosan előkészített talajról rugaszkodhatott el, de ez tényleg semmit nem von le a teljesítményéből: olyan képet mutatott magáról, amilyennel immár nagyobb neveknél is lehet „házalni”. Pláne hogy – saját közlése szerint – csupán a negyedik menetben feloldódó ökölvívó ezúttal nem mulasztott el élni a kínálkozó lehetőséggel, s kiütésig ment: az ilyesmi pompás ajánlólevél a vérre és padlóra különösen érzékeny Egyesült Államokban.

Ha igaz, hogy Bernard Hopkins, a negyvenhat évesen újra világbajnokká lett klasszis – aki jelenleg vezeti a legidősebb övtulajdonosok örökranglistáját – hajlandó volna Erdei vel összehajolni, akkor valóban össze jöhet az áhított „nagy meccs”.