– Valami kis buli?

– Napokkal a meccs előtt?

– Na de kedden tölti be a harminchetet!

– Ez tény, de most nem engedhetem meg magamnak a legkisebb lazítást sem. Ráadásul a családom sincs itt Amerikában. Jó, a velem lévő munkatársak nyilván a megpaskolják majd az arcomat, de most máson van a hangsúly. Aktuálisan azon, hogy szombaton legyőzzem Byron Mitchellt.

– Azért boldog születésnapot!

– Köszönöm.

– Mit gondol: veretlenül vonul majd vissza?

– Ez az álmom. Noha kevés az így búcsúzó profi, vannak előttem jó példák: Calzaghe-é, Ottkéé...

– Mitchell mindkettőtől kikapott.

– Sőt: én is legyőzöm őt!

– Ha így lesz, később meglehet az áhított amerikai címmeccs is.

– Ezért jöttem ide. Siker esetén a következő mérkőzésnek már valóban a világbajnoki övről kell szólnia.

– Mit tud Mitchellről?

– A srác világbajnok volt nagyközépsúlyban, ám a legnagyobbak megverték. Ezzel együtt szívós, keményfejű pali, aki bírja az ütéseket, és nem szívesen adja fel a meccset. Nagy küzdelemre számítok, még akkor is, ha technikailag sokkal jobb bunyósnak tartom magam. És bár dolgozik bennem a meg akarom mutatni érzés, figyelnem kell arra is, hogy a bizonyítási vágytól ne váljak görcsössé. Ha nem leszek az, vagyis felszabadultan, nyugodtan, de harcosan bokszolok majd, akkor nem lesz gond.

– Megnézte Mitchell Calzaghe és Ottke elleni meccsét?

– Hogyne. Calzaghe-nak jól be is vágott egyet, mire Joe szinte kivégezte.

– Látta a Rocky-filmeket?

– Még szép: gyermekkorom egyik kedvenc szériája volt, de később is, amikor vetítették valamelyik epizódot, mindig odaültem a tévé elé. Ha magát a boksztechnikát nem is nagyon tudom értékelni, a címszereplő küzdelme nagy hatással volt rám.

– A napokban ott lépcsőzött Philadelphiában, ahol a Sylvester Stallone által megformált, mélyről feljövő ökölvívó. Van további hasonlóság is? Visszajut-e a félnehézsúly és a cirkálósúly korábbi, a hamburgi Universum által parkolópályára tett világbajnoka a csúcsra?

– Újra övet akarok a derekamra, ez nem kérdés. További párhuzam, jellegzetes közös vonás viszont nincs: noha az elszántság, a küzdeni akarás mindkettőnkben megvan, ez a két tulajdonság a legtöbb bokszolóra jellemző. Amúgy a jó bunyóst az különbözteti meg a többitől, hogy a padlón is tudja: csak akkor van vége a meccsnek, ha már tízig elszámoltak.

– Milyen a viszonya Lou DiBellával, az önt felkaroló híres amerikai mérkőzésszervezővel?

– Nagyon jó. Közvetlen, barátságos, láthatóan kedvel engem. Nem mellesleg kétszer is elkísért, amikor New Yorkban magyar szurkolókkal találkoztam. Láthatta, milyen jó kis drukkertábor alakul itt, és ami igazán szép gesztus volt tőle: külön szektort, kedvezményes jegyeket adott a meccsre kilátogató honfitársaimnak.

– Az Erdei–Mitchell-csata a Carl Froch–Glen Johnson-meccset vezeti fel Atlantic Cityben. Nem gond, hogy a félnehézsúly korábban évekig regnáló világbajnokaként másé a gála csúcsmeccse?

– Egyáltalán nem, mivel amerikai karrierem felfuttató fázisában vagyok. Ám remélem, legközelebb nem kell feltennie ezt a kérdést, mert az enyém lesz a fő mérkőzés.

– Túltette magát a hamburgi hányattatásokon?

– Igen, de akkor sem viselt meg nagyon, amikor átéltem azokat. Most más a közeg, más a hozzáállás...

– És jól megmutathatja majd a németeknek azt az övet, amelyet Amerikából visz haza...

– Ha így lesz is, a legfontosabb dolgot már beszereztem.

– Stallone aláírását?

– A Viktor fiamnak a beígért dinós pizsamát.

Byron összes művei

Byron Mitchell szűk évtizede volt pályája csúcsán. A harminchét éves, hivatásos karrierjét 1996-ban kezdő ökölvívó eddig 28 győzelmet aratott (abból 21-et KO-val ért el), 7 vereséget szenvedett el (ötször kiütötték) és egyszer döntetlent ért el. A bokszoló először 1999 júniusában vívott címmeccset: a WBA nagyközépsúlyú övét honfitársa, Frank Liles ellen szerezte meg (technikai KO-val). Mitchell Bruno Girarddal szemben védhette volna meg címét: e találkozó zárult „remivel”, a párharc 2000. áprilisi, párizsi visszavágóján pedig a francia nyert. A tengerentúli ökölvívó – két, úgynevezett felhozó meccs után – 2001 márciusában szerezte vissza bajnoki pozícióját: a Puerto Ricó-i Manny Siacát múlta felül.

A folytatásban Mitchell ismét leverte Siacát, majd kiütötte a Dominikai Köztársaság-beli Julio Cesar Greent, hogy aztán már fajsúlyos riválissal, Sven Ottkéval rivalizáljon. A 2003. márciusi, berlini gálán – amelyen a WBA és az IBF trónjáért is viaskodtak – a német pontozással győzött. A 2004-ben 34 meccs után veretlenül visszavonuló Ottke után Joe Calzaghe következett, ám a szintén makulátlan mérlegű walesi kiválóság sem kegyelmezett Mitchellnek. A már a WBO címéért zajló, cardiffi csatán Calzaghe – aki később Roy Jones Juniort, továbbá a májusban a legidősebb profiboksz-világbajnokká előlépett Bernard Hopkinst is elintézte – nem pepecselt: a második menetben kiütötte vetélytársát. Ezután Mitchell megint padlót fogott – a jamaicai Richard Hall küldte oda –, majd a félnehézsúlyra váltott.

Noha az Erdei-rivális különféle regionális – értsd: második vonalbeli – csatákon győzött, legutóbbi két, az amerikai Otis Griffi n és a kubai Luis Garcia elleni megméretését elbukta, ráadásul egyformán technikai KO-val.

Legendák árnyékában