A cikk erős, a szakemberek hallgatnak, hozzászólás nincs. Jó négy hónappal később, május 23-án a Népszabadságban Hegyi Iván levonja a következtetést, utolsó mondata ez: „Kilátás nincs.” Mintha vita se lenne. Pedig milyen szomorú kerek évfordulóról hallgatunk ebben az évben: 25 éve, negyedszázada, hogy a magyar válogatott utoljára eljutott egy nagy tornára... 25 év... Igaz, az MLSZ elnöke néhány napja látványos és alighanem magányos derűlátással azt mondta, 2020-ig két nagy tornára kell eljutnia a válogatottnak. 2020-ig 5 nagy torna – 3 Eb és 2 vb –lesz... az elnök úr folytatta: ez kell ahhoz, hogy a magyar bajnokság meccseinek átlagosan 2770-es nézőszáma (...) 10 ezerre nőjön... Magyarul: a magyar futball a saját piacán nem/sem rúg labdába. (A nemzetközi piacot felejtsük el.)

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Mivel a hazai futball – meggyőződésem, hogy többmillió honfitársammal együtt –foglalkoztat, mert jobban éreznénk magunkat, ha lenne, megkockáztatok néhány kérdést és megjegyzést. (Ez egy 25 éve reménytelen, majdnem össznépi szerelem: azMTV nemrég nézettségi versenyt nyert a magyar–holland közvetítésével, noha reális esélyünk még a döntetlenre sem volt.)

Nem vagyok szakember és fi atal sem vagyok már. Ennek sok hátránya mellett előnye, hogy – élettartamunk okán csökkenő számú polgártársammal együtt – még láttam magyar futballt. Nagyjából legfeljebb a nyolcvanas évek közepéig.

Úgyhogy kezdetnek vissza is megyek jó 40 évet. Nem hiszem, hogy a költségvetést tekintve arányaiban lényegesen kisebb lett volna a különbség a hatvanas-hetvenes évek FTC-je, Újpestje és az akkori Liverpool vagy Manchester United között, mint a mai különbségek. A magyar élcsapatok akkoriban sem voltak átütően sikeresek az európai kupákban, de – emlékezzünk –azért jelen voltak, nagyon sok nyílt és nem kevés győztes meccset játszottak Európa vezető klubjai ellen. (Mondhatnám a neveket, a meccseket, a történeteket, de az ötven fölöttiek ismerik őket, a fiatalabbak külföldi sztárokért rajonganak ma.)

Tény, hogy a futball – és piaca – időközben globalizálódott, s a tehetős klubok a legtágabb világpiacról vásárolnak tehetségeket. A négy vezető nyugat-európai bajnokság (angol–spanyol–olasz–német) klubjai az elmúlt téli átigazolási időszakban majdnem félmilliárd eurót költöttek játékosokra. Közép- és Dél-Amerika, Afrika, sőt a Távol-Keletről Japán és Dél-Korea mára az európai klubok természetes utánpótlásbázisa lett csakúgy, ahogyan az NHL (az észak-amerikai nemzeti hokiliga) megfigyelői szibériai középiskolákból igazolnak hokitehetségeket.

Ez a bővülő nemzetközi kínálat a szó mindenféle értelmében színesíti az európai futballt: például az orosz, ukrán, fehérorosz klubok is interkontinentális vásárlók lettek, legfeljebb nem akkora és nem kész sztárokat vesznek, mint a klubfutballt uraló tucatnyi nyugat-európai klub. (Olyannyira uralják, hogy – szerény mértékben – a magyar adófizetők is támogatják őket. Mára Európa minden nagy meccse élőben látható Magyarországon, ha valaki nem sajnálja a pénzt legalább három sportcsatornára. Akik ezekért fizetnek, a topklubokat is erősítik, mivel a csatornák egyre többet fizetnek a jogdíjakért, amelyekből persze a klubok is részesednek. A tehetősebb magyarok közül nem kevesen rendszeresen járnak nyugat-európai bajnoki- és kupameccsekre. Hasonlóképpen, de masszívabban támogatják a magyar adófizetők Hollywoodot és a nyugat-európai országok film- és videoiparát is: a mozipénztáraknál elsöprő többségben amerikai filmre váltunk jegyet, otthon amerikai és nyugat-európai filmeket, sorozatokat nézünk.)

Értem és elfogadom a pénz döntő szerepét, de kizárólagosságát vitatom.

Vitatnunk kell, mert ha nem vitatnánk, el kellene fogadnunk, hogy Magyarországon – ki tudja – talán évszázadokig nem lesz futball.

Kell, hogy legyenek más okok is. Magyar okok. Meg kellene találni őket.

Ha néhány magyar sikersportágat idéznék, azt mondhatnák, az ellenpéldák nem jók, mert az adott sportág nem látványsportág, kevés országban űzik, nincs benne igazán nagy pénz.

Rendben.

Itt az úszás. Az atlétikával együtt az olimpia alapsportága. Egy-egy világversenyen sokszor akár százan is indulnak egy versenyszámban. Legalább tucatnyi ország tekinti magától értetődőnek, hogy versenyzői ott legyenek a döntőkben. Ilyen mezőnyökben a magyarok évtizedek óta következetesen érmeket és helyezéseket nyernek, középfutamokba és döntőkbe – futballnyelven a nyolc közé – jutnak. Mikor fogja egy futballszakembermegkérdezni: hogyan csinálják? Mit lehetne tanulni tőlük?

Az úszás azért is jó példa, mert a másik nagy, világszerte becsült alapsportágban, az atlétikában ki tudja, mióta, talán ha fél tucat éremre, döntőre esélyes magyar versenyző akad.

Nem hiszem, hogy az úszásra aránytalanul több pénz jut, mint az atlétikára, inkább arról lehet szó, hogy a – kezdetben pénz nélkül elért – sikerek utóbb pénzt is hoznak.

Másik példa. Látványsportágak. A magyar válogatottságról lemondó Nagy Lászlótól értesült róla a közvélemény, hogy a férfi kézilabda-válogatott tagjai nem éppen ideális körülmények között készülnek. Majd a világbajnokságon megverték Németországot. (Ezzel megteremtették annak az esélyét, hogy az olimpiára is eljussanak. A világ legjobbjai közé.) A német lapok sportrovatai napokig oldalas cikkekben elemezték ezt a német kézilabda-katasztrófát. Folytathatnám a női kézilabdával, a magyar hokisokkal...

Ha fölnézünk, azt is megállapíthatjuk, hogy a magyar gazdaság és tudomány számtalan képviselője itthon is kénytelen a világpiaccal versenyezni. Veszélyes megkockáztatni, hogy mindegyikük tud valamit, amit a magyar futball nem, mert ha valóban csak a pénz számítana, senki és semmi nem lehetne sikeres, minden egyes szereplő versenyképtelen lenne és fölkopna az álla.

Húzzunk három kört Magyarország köré. Az első a legnagyobb: Dél-Európa is belefér, mert ott van az a három ország, amelyeknek klub- és válogatott futballja is látványosan fejlődött az elmúlt évtizedekben: Törökország, Görögország, Portugália. Portugáliában régen is volt egy Benfica és a válogatott nem most lett sikeres, bár korábban nem szokták nagy tornák esélyeseiként emlegetni. De ki hallott 20 éve egy – mára Európa Liga-döntős – Bragaról? (Ebben a ligában három portugál klub jutott a legjobb négy közé. A bukott mezőnyben olyan csapatok, mint a Liverpool, a Manchester City, a holland bajnok Twente, a friss német bajnok Dortmund, a Juventus.) Honnan és főleg hogyan kerültek az élvonalba a törökök és a görögök? Mit csináltak? Hány magyar szakmai küldöttség járt ezekben az országokban, hogy megnézzék, mit lehetne tanulni tőlük?

A második kör: Közép-Európa és környéke. Bár klubjaik nem folyamatosan sikeresek, a térség válogatottjai fényévekkel járnak előttünk: a kétmilliós Szlovénia csapata nagy tornákra jut el, a szlovákok megverték a világbajnok Olaszországot Dél-Afrikában, a csehekkel mindig számolni kell, Szerbia és Horvátország az európai elit része és nagy játékosexportőr. Hány magyar szakmai küldöttség járt ezekben az országokban, hogy megnézzék, mit lehetne tanulni tőlük?

A harmadik kör: Magyarország. Hegyi Iván azt mondja, „a fővárosi labdarúgás kiveszett”. Lehet. De tessék mutatni egyetlen európai országot, ahol az ország hét legnagyobb városa közül négynek – Pécs, Szeged, Miskolc, Nyíregyháza – nincs elsőosztályú csapata. Mi ennek az oka? Hol vannak az elemzések, kutatások, hogy mit tudnak Győrött, Debrecenben vagy Kecskeméten, kisebb városokban: Pápán, Pakson, amit Pécsett vagy Szegeden nem tudnak?

Arra kellett rájönnöm, hogy futballszempontból leginkább talán a volt NDK-ra hasonlítunk: a német egyesülés után a keletnémet csapatok eltűntek a német élmezőnyből. A Rostock és a Cottbus megjárta ugyan a Bundesligát, de az idén a Rostock, a Drezda, az Erfurt, a Jena a harmadosztályban küszködik, és Németország majdnem húszmilliós keleti részének, az ország negyedének nincs első osztályú csapata. (Ebben a szezonban ugyancsak nem volt élcsapata Európa egyik gazdasági, politikai és kulturális központjának, Berlinnek. Ősztől megint lesz, mert a tavaly kiesett Hertha visszajutott.)

A szakemberek mindig hangsúlyozzák, hogy tehetségek ma is vannak. Hol? Kik? Mi történik velük? Ki elemzi pályafutásukat? Hol vannak a tanulságok?

Legalább ekkora kérdés: hol vannak –vagy hova tűntek – a nagy magyar edzők? Kik legalább az ígéretek Baróti Lajos és Mezey György óta és után, hogy ne Bukovi Mártont, Kalocsay Gézát, Illovszky Rudolfot vagy Lakat Károlyt emlegessem?

Itt egy javaslat: ahogyan a közvetítésekben, úgy a dokumentációban is az amerikai futball statisztikai zuhatagjait követi az európai futball. A nálunk is látható kupameccseken rendre kiírják a képernyőre, hogy egy-egy csapat melyik játékosa hány métert fut egy meccsen. Az átlag nagyjából 10 kilométer körül mozog. Ez majdnem egy negyed maraton 90 perc alatt, labdával, labda nélkül, sok ütközéssel, fejeléssel, helyezkedéssel. A futásmennyiség bizonyosan kulcstényező. Fogalmam sincs, hogy a magyar meccseken mennyit futnak, de erősen gyanítom, hogy lényegesen kevesebbet. Nem tudom, mennyibe kerül egy ilyen futásmérő rendszer. Hadd legyen meggyőződésem, hogy megérné. Minden bajnoki meccsen minden játékos futóteljesítményét mérni lehetne. Az MLSZ a szezon végén díjazza az első három helyezett klubot: a győztes 10 számjegyű (milliárdos) jutalmat kap, a második helyezett 9 számjegyűt (száz-kilencszázmilliósat), a harmadik jutalma 8 számjegy, legfeljebb 99 millió.

Ha nem lesz változás, 25 év múlva miről fogunk hallgatni? Hogy hány éve nem jutottunk el egy nagy tornára?