Itt jó lesz?

Hát...

Inkább ide?

Igen, köszönöm. Nem szoktam háttal ülni a bejáratnak.

Szakmai ártalom?

Így is mondhatjuk. Az utcán se bírom, ha valaki mögöttem caplat. Inkább lelassítok, és megvárom, amíg elém kerül. Szeretem tudni, mi történik körülöttem.

Sok a rossz tapasztalata?

Egyáltalán nem. Még nagyon kezdő koromban a szigligeti táborban leszereltem egy emelkedett hangulatú társaságot, amelynek tagjai a felügyeletemre bízott hetedikes, nyolcadikos lányokat hajkurászták, majd, amikor ezt szóvá tettem nekik, vascsövekkel támadtak rám.

Nyilván érdekesek a verés részletei, de legalább annyira az, hogy mi is a taekwondo. Hátha nem tudjuk mind a tízmilliónyian...

Kétezer éves múltú, Koreából származó harcművészeti ág, szellemi és lélektani sport, amelynek alapja a megfelelő fizikai felkészülés. Lábcentrikus sportág, noha a rúgások mellett az ütéseknek is nagy szerep jut. Övön alul semmi nem engedett, míg kézzel csak a testet, lábbal pedig a testet és a fejet is lehet támadni. A versenyző védőfelszerelésben küzd, s ma már a vívásban használatoshoz hasonló, elektronikus találatjelző gép is működik a viadalokon. A 2000-es sdyney-i játékok óta az olimpiai műsor része.

Felteszem, már az óvodában azzal nyaggatta a szüleit, hogy vigyék taekwondózni. Vagy nem?

Hát nem... Futballista voltam. Pontosabban kapus. Az Építőkben együtt játszottam például Páncsiccsal és Patakival. De soha nem tetszett igazán a közeg. Éppen végeztem a TF-en, amikor az egyik gyerekkori barátom szólt, nem lenne-e kedvem kipróbálni egy Magyarországon új, kimondhatatlan nevű sportágat. Mivel a Bruce Lee-filmek mindig tetszettek, lementem egy edzésre, s ott ragadtam. Egy ideig párhuzamosan taekwondóztam és futballoztam, de miután rögtön az első versenyemen negyedik lettem, egyre jobban beleástam magam. A következő évben már megnyertem az országos bajnokságot a súlycsoportomban és az abszolút kategóriában is. Aztán elkezdtem edzősködni, az eleinte húsz-harminc tagú táborunk szépen gyarapodott, és lassanként komoly sportág képviselői lettünk. Később a nemzetközi porondon is mind több sikert értünk el; magam világ- és Európa-bajnokságokon is szereztem érmeket. S ha már Bruce Lee-t említettem: Görbe Nórát én tanítottam be a Linda-sorozatban.

A harcművészeteket azért érik kritikák, mert a kívülálló számára követhetetlenek, annyi válfajuk létezik. Taekwondóban is két világ-, ennek nyomán két hazai szövetség működik...

Ez a korábbi koreai politikai helyzetből fakad, de szerintem nem könyvet ír, úgyhogy javaslom, ebbe ne menjünk bele. A mi szövetségünk, a WTF az újabb, de a legkevésbé sem véletlen, hogy tizenegy esztendeje a még most is háromfelé szakadt ITF helyett ennek a szervezetnek a sportolói kaptak lehetőséget az olimpiai szereplésre. Alapelvünk, hogy nem burkolózunk a Kelet ködébe, szélesre tárjuk az ajtót, és bárkit beengedünk rajta. A szabályaink teljesen különbözőek az ITF-éitől, a küzdelmek látványosabbak, érthetőbbek és élvezhetőbbek. Ennyi elfogultság talán elnézhető nekem.

Mi mást mondhatna, aki elterjesztette a szakágat, és bő két évtizede vezeti azt?

Büszke vagyok rá, hogy 1989-ben volt merszünk fejest ugrani a sötétbe, és létrehozni valamit, aminek semmi előzménye nem volt itthon. Azóta Európában és a világon is a középmezőny oszlopos tagjai lettünk: a kontinensen a tizenötödik, a teljes mezőnyben pedig a negyvenötödik hely környékén állunk a nemzetek rangsorában. És az is jó érzés, hogy – simulékonynak nehezen mondható stílusom dacára – újra és újra megválasztottak elnöknek.

Mit gondol, miért?

Nyilván közrejátszottak ebben a versenyzőként, de még inkább az edzőként, szövetségi kapitányként elért eredményeim, valamint az is, hogy ma sincs nálam magasabb minősítésű taek wondós az országban. Ám a legtöbbet az nyomhatta a latban, hogy soha nem követeltem senkitől olyat, amit magam ne lettem volna képes megtenni. Igaz, ezeken a határokon belül rendre elmentem a falig.

Azt hallottam, egyszer guggolásban mászta meg a Gellért-hegyet...

Látja, most megfogott: ennek a kopírozására nem kértem senkit.

A nagymester