Napjainkban egészen szerény produkcióval is az élmezőnybe lehet jutni, valódi verseny ugyanis nincs. Sőt a helyzet odáig jutott, hogy ma már nem a tempó páratlan lassúsága az úgynevezett első liga legnagyobb hendikepje, hanem az, hogy a játékosok többsége egyszerűen nem tud futballozni. Komoly fejtörést okozna mindenkinek, hogy posztról posztra összeállítsa az NB I legjobb tizenegyét, mert jó néhány szerepkörben még minimálisan megfelelő labdarúgót sem találni. Pláne nem, ha eltekintünk a külföldiektől, akiket bizonyos fórumokon úgy szidtak, mintha hazánk egyenesen tobzódna a rendkívüli tehetségekben.

Jaj, szegény labda!

A tapasztalat pedig az, hogy nemegyszer még a sokadrangú légiósok is jobbak honfitársainknál, mert a hazai felhozatal a három napja az üzletben álló eperre hasonlít: annyira fonnyadt, hogy nem kell senkinek.

A világlátott és világválogatott Détári Lajos helyesen mondta az MTK kapcsán: kipukkadt az akadémiai luftballon. S itt nem csupán Agárdról meg a Hungária körútról van szó, hiszen az immár évtizedes tanintézet kieséssel járó csődje a teljes magyar képzés hatékonyságáról fest roppant szomorú képet. Bizony megállni látszik az idő: Kenesei és Tököli még mindig kiemelkedő csatárnak nevezhető, jóllehet nemzetközi szinten a legjobb éveikben sem voltak versenyképesek Európában. A labdaérzékük nyomán bármire vihették volna, de az ő idejükben már érvényesült az, aminek a magyar futball dicsőséges dekádjaiban a fordítottja mutatkozott meg: miközben régen szükségszerűen meghatározott volt, hogy a klubokhoz bekerülő fiatalok többsége futballista lesz, addig jó ideje az van determinálva, hogy nem lesz. (Mélységes tisztelet a kivételeknek, akik azonban csak a szabályt erősítik.)

Mindezek dacára a szlogen újabban az, hogy mégiscsak „szerethető” ez a futball, mert a „miénk”. Valójában a nyomorúság a miénk, az pedig a legkevésbé sem szerethető. A lózungok csupán arra alkalmasak, hogy rájöjjünk: soha akkora szakadék nem keletkezett a labdarúgás minősége és tálalása között, mint mostanában. Egyáltalán nem vicc: a mai médiánál még a nyomasztó Rákosi-korszak sajtója is kritikusabb volt a magyar futballal szemben, pedig annak idején meg volt kötve a kéz (ha az aranyláb nem is), és persze egy lapon sem lehet említeni az akkori meg a jelenlegi labdarúgás nívóját... Azok, akik ezt a vonalat viszik, nyilván úgy gondolják: a hazugság jobb színben tünteti fel a műfutballt. Tévedés: csak árt neki. Egyrészt a nyilvánvaló hamisítás elemi ellenérzést vált ki, másrészt a szereplők egy részének azt sugallja, hogy lám, lám, jól van ez így... (Azért csak a szereplők egy részének, mert a berkeken belül lévők többsége tisztában van vele, milyen silány áru kerül a magas polcra.)

A közönséget szintén nem lehet becsapni. Pardon: az embereket nem lehet, mert közönség, az nincs. Csányi Sándor, az MLSZ elnöke ugyan – tízéves távlatban – tízezres nézőátlagot vizionál, de ki kell ábrándtani: 1965-ben, amikor kilenc kettős mérkőzést rendeztek a Népstadionban (átlag 47 700 nézővel), és vidéken rendszerint zsúfolásig megteltek a lelátók a budapesti „óriások” vendégjátékán, az egész esztendő nézőátlaga nem érte el a tizenötezret. Balogh Gabriella, a szövetség marketingfelelőse már kevésbé ábrándosan fejtette ki a napokban, hogy az NB I átlagnézőszáma 2800, ebből kell kiindulni. Meg abból – bár ezt már nem az elöljáró említette –, hogy a kupadöntőn a játékos kijáró oldalára terelték a négy-ötezer szurkolót, mert nem akarták, hogy a televízióban a Puskás stadion megannyi néptelen szektorának látványával szembesüljenek a nézők. (Valaha a vívóversenyeken takarták le fekete lepellel a régi Sportcsarnok egyik oldalát hasonló okokból, de a futball és a vívás népszerűsége között van némi differencia, ugyebár.)

S ha már Budapesten vagyunk... A Paks, a Kecskemét vagy a Kaposvár azért írhatott „történelmet”, mert a kifejezés hagyományos értelmében kiveszett a fővárosi labdarúgás. A bajnoki címet „ellenfél nélkül” elnyerő Videoton sem arathatott volna, ha az FTC, a Honvéd, az MTK, az Újpest és a Vasas akár a legcsekélyebb mértékben is eredeti önmagát idézné. Ám e hajdani nagy csapatok mai kiadásai csak megcsúfolják a klubok dicsőséges múltját, és leginkább azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy pénzügyileg ugyanúgy állnak, mint „futballilag”.

Az „európai” talpra álláshoz még nagyobb összegekre lenne szükség, de azoknak még az elenyésző hányada sincs meg. A kitörési pont sem látszik. Úgy vagyunk, mint az az ember, aki panorámás lakásra vágyik, de ablaka a tűzfalra néz.

Kilátás nincs.