Ha a jelent és nem a dicső múltat nézzük, semmi rendkívüli nem történt: a már korábban elköszönő Szolnok mellett a Hungária körúti csapat (?) volt az, amelyik „rászolgált” a búcsúra, alsóházi riválisa, a Siófok ugyanis jóval kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott a minden elképzelést és akaraterőt nélkülöző kék-fehér együttesnél.

S az, ami a három évvel ezelőtti bajnokkal történt, egyébként is törvényszerű volt.

Egyrészt a súlyos belső gondok, másrészt azok „elkenése” miatt. Domonyai László klubdirektor és Garami József szakmai igazgató sorozatosan semmitmondó, sőt már-már nevetséges, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő megszólalásai nyomán az 500–800, még ilyen „teljesítmény” láttán is hűséges drukker mindegyike úgy érezte: egyenesen hülyének nézik. A hetvenkét éves Garami szombaton, a Pápa elleni, már semmit sem érő győzelem után azt nyilatkozta: „Borzalmasan fáj mindaz, ami történt, mert a csapatom sokkal többre képes annál, mint amit mutatott.” Az edző fájdalma, mondhatni, magánügy; ha viszont a csapat tényleg többre képes, mint amit vele elért, akkor a szakképzett pedagógus csődöt mondott. (A Haladás elleni hazai 0-3 alkalmával fel is hangzott a gúnyos rigmus: „Józsi bácsi, köszönjük!”) A klubban gyakran hangoztatott „mentség” az, hogy az agárdi akadémiáról felkerülő fiatalok körében várható volt a vissza esés, de – túl azon, hogy milyen „akadémia” az, ahol nemegyszer még a magyar első osztályú szereplésre is alkalmatlan játékosokat képeznek – meg kell jegyezni: ha mélyponton van egy csapat, akkor a világ minden pontján trénert váltanak, hátha az utód más módszerrel fel tudja rázni a társaságot.

Ám a kiesésben nem Garami személye a legfontosabb. Noha hivatalosan mások neve szerepel tulajdonosként, a Hungária körúton még a pályamunkások is tudják, hogy lényeges kérdésekben továbbra is Várszegi Gábor dönt. Az üzletembernek nem kevesebbet köszönhetnek a kék-fehér szurkolók, mint hogy korábban – a legendás Sándor Csikar rábeszélésére – a saját pénzéből megmentette a klubot a teljes összeomlástól. Az, hogy ma még van egyáltalán MTK nevű futballcsapat, neki tulajdonítható. Napjaink (és a közelmúlt) kérdése azonban az, hogy valójában mi a szándéka az MTK-val. Az érthető, hogy –ha már annyi pénzt fordított az agárdi akadémiára – szeretne valamit viszontlátni a befektetett forintjaiból. A felnőtt csapatba felkerülő s ott már valamelyes nevet szerző játékosok eladása (a holland másodosztályba távozó Zsidaitól a Videotonnal bajnoki címet nyerő Gosztonyin, Hídvégin, Lencsén át a Kecskemétre kiközvetített Balogh, Bori kettősig) üzletileg magyarázható, de akkor ne csodálkozzunk, ha kiesés a történet vége. Ráadásul az teljességgel magyarázhatatlan, hogy a saját nevelésű fiatalokra építő csapatnál miként kötöttek ki olyan külföldi futballisták, mint a Nyíregyházán sem marasztalt Vukadinovics, a hazai klubok között hosszú ideje bolyongó Vukmir vagy a korábban az FTC-t sem boldogító Wolfe. Talán az szólt mellettük, hogy olcsón szerződtették őket, a végeredményt látva mégis nagyon sokba kerültek...

A feljutás a másodosztályból egyáltalán nem lesz egyszerű, gondoljunk az FTC száműzetését követő hosszas ferencvárosi vesszőfutásra, de lehet, hogy nem is ez a cél. Előfordulhat: a tartós NB II-es szereplés megfelel a klubvezetésnek, ám az sincs kizárva, hogy néhány év múlva következik a Budapest-bajnokság, színtiszta amatőrökkel...

Nemrégiben azt mondta a rendszeresen mellébeszélő klubigazgató: ha valaki tud olyan befektetőről, akinek Várszegi átadhatná a stafétabotot, az szóljon! Jelentkező nincs. Szégyen van.