– Hol van az edzés, Misi bá?

Magyar futballvalóság

– Nem is tudom, olyan csend van... Pedig tíz perce még azt mondták, hogy a fiúk már elkezdték a tréninget, viszont valóban: már az is gyanús, hogy az MTK-pálya előterében egyetlen olyan klasszikus típusú, elnyűhetetlen MTK-törzsszurkoló se zörög a kis szatyrával meg a sportújságjával, aki még látta Sándor Csikart, Bakos Blumit, Verebes mestert, emellett azt is szívesen elmeséli, hogy Híres Gábor volt a csapat szíve, amennyiben a középhátvéd folyton egy helyben állva lüktetett. Ani, a szertáros néni viszont a régi, és Misi bácsit, az imént említett portást se kell bemutatni, hiszen ő Vasas Mihály, a korábbi kiváló futballista. A kérdés legföljebb az, hogy akkor most mi legyen: lehet-e itt afféle edzésriportot fabrikálni, tekintettel az MTK drámai helyzetére, vagy nincs is itt senki?

Az emeleti tribünre vezető ajtó ugyanúgy nyikordul – hosszan, dobhártyába szúróan –, mint húsz éve, de legalább a gyöpre nézve föltűnik az edzésekhez szükséges kétcsapatnyi labdarúgó-játékos, amint a tizenhatosok között kétkapuzik. Garami Józsi bácsi vezeti a meccset; segítői a reklámtábláknál figyelnek, amúgy meg tényleg sehol senki: se a rekortánon, se Orth György emlékműve előtt, se a névvel ellátott, poros székeknél, ahonnan a neves, tanult drukker az újságírófélék asztalát szokta ütögetni a következő szavak kíséretében: – Na, ezt írd meg, te-e-e-e!

Ilyesmi az ellenfél góljainál, be nem fújt leseknél, szóval a „csalásoknál” esik meg, de nem kell ezért haragudni; részint, mert a mérkőzés után itt mindenki visszavedlik normális emberré – esetünkben: higgadtan oktató egyetemi tanárrá –, részint, mert legalább felvillantja azt a fajta, sok évtizedes elkötelezettséget, amely összefűzi a drukkert, az igazi MTK-drukkert a fiúkkal, akik akkor is fiúk és akkor is kedvencek, ha átesnek az állított labdán, s nyílegyenesen száguldanak az NB II felé. Viszont Vasas Misi bácsi stabilan itt van, és ha már odakönyököl mellém, gyorsan meg is védi a most távol lévő szurkolókat:

– Tudja, nehéz ezt észben tartani: hol itt van a tréning, hol Budafokon, hol Zuglóban, hol a Salgótarjáni úton, hol... Add már be!

Ez utóbbit már nem nekem mondja Misi bá, hanem, ha jól láttam, Pálnak, na de hát egy volt KEK-döntősnek (1964) nehéz lehet azt látni, hogy. És itt most, a hogy után mindketten tudjuk, mit is kéne papírra vetni, ám nem mondjuk ki, hogy ennek a mostaninak, sajnos, sok köze nincs a futballhoz; csöndben nézzük tovább az edzést. A fiatalok – hogy is kell ezt mondani? – becsülettel mennek, miközben a korabeli klasszis, merő reflexből, két ütemmel előbb mondja a lelátóról, mi is volna a megoldás, amelyet aztán az akadémisták vagy meglelnek a pályán, vagy... Nem. Urbán csatár is ígéretesen lép ki, már csak –két védővel szemben – passzolnia kellene az üresen sprintelő társhoz, ám nem csupán elizéli a helyzetet, hanem a labdavesztés után elkezd reklamálni, hogy visszahúzták csöppet.

Nem kellene visszafutni?

Jó, nem a bántás szándéka vezet, ahogyan Garami Józsi bácsit sem, aki szelíden szól olykor, hogy máskor tessék fölnézni, és visszapasszolni a labdát a társnak, ha a kapu mögötti Orth már nem hozható játékba. Ez van, és bár a világért se mondanék rosszat, azért hadd szoruljon kicsit a szív; ha másért nem, azért, mert itt tényleg megállt az idő. A rezsós, kistévés porta külvárosi lerakat éjjeliőrfülkéjére hajaz, a két kapu mögötti lelátó Balkánfílinget áraszt, a főlelátó fölött lévő esővédő betonrengeteget nézve folyamatos halálfélelmem van, talán még a pókok is ugyanazok az összes sarokban, mint régen.

Igazából el is ment a kedvem az edzésriporttól; szocioriport lehetne ez, ha mélyebben belegondolunk. A züllés, a mállás... De ezt most nehogy bárki is magára vegye itt, a Hidegkuti Nándor stadionban (istenem!). Csak rögzítem, hogy ez van.

Két munkás nyitja és tíz másodperc múlva zárja az ajtót; a nyikorgástól már a fejem is fáj.

– Ellenőrizted?

– Igen.

– Gyors volt...

– Igen. Nyilván a székeket kellett volna; tényleg megvannak. Ez itt Szimcsák helye, az ott Katzenbaché, de utóbbi aligha ide ül legközelebb, hanem valami hűvösebb helyre... Közben a kétkapuzásnak vége, kis kocogás következik, ez volt a hétfő, több gyakorlás ma már nem lesz, ellenben szerdán jön a Haladás, miközben azért is izgulni kell, hogy kedden a Paks legyűrje a Siófokot. A „kiesés réme” – vajon ki találhatta ki ezt a képzavart? – roppantul fenyeget, lévén, hogy három fordulóval a vége előtt négy ponttal előznek a siófoki legények, és most mondanám, hogy az MTK-nál mindenki bizakodik a bennmaradásban, de ez nem volna igaz, már csak azért sem, mert a portán ketten ülünk a Vasas Misi bácsit váltó NovákMisi bácsival, akimeg Budai II László alatt futballozott a Kossuth KFSE-ben, és – mint a Régi idők focijának végén Garas és Kern – sokáig szótlanul nézünk előre. A fiúk gyorsan fürdenek és már mennek is, majd Misi bácsi elmeséli egy tévériport kapcsán, hogy a Batthyány család összetartozása örökérvényű, mert – mint azt az örökösök egyike hangoztatta – a hiten és a becsületen alapul. A hiten és a becsületen, ismétli Novák Misi bácsi.

Kisvártatva Domonyai klubigazgató is előbukkan, jattol Misi bácsival, aki finoman megkérdezi tőle: mi lesz? A válasz határozott: – Három győzelem!

Novák Misi bácsi elgondolkodva mondja, hogy az kilenc pont. Se több, se kevesebb.