Egyszer volt, hó nem volt

– Aztán hova megy ma?

– Síversenyre.

– Hehe, hehe... ez jó. Síversenyre, mi?

– Igen, arra.

– Én meg Vilmos herceg vagyok, hehe, hehehe!

– Akkor viszlát, kedves Vilmos! És üdvözletem Kate-nek!

Boltosom – alkalmilag: a brit trónvárományosok egyike – erre már nem mond semmit, hang nélkül int utánam, s nyilván arra gondol: jaj, ez reggel megint nem találta a gyógyszerét! Pedig összeszokott csapat vagyunk mi, szombat-vasárnap reggelente nála veszem a lapokat, kis üdítő, rágó, ez-az, s közben tréfálkozunk mindenféle vicces dolgon; például az MTK-n (jó, ezért ölni tudna), vagy azon, ami éppen a múlt pénteken történt; Imre bá, hehehe, a közeli vegyes boltban menetrendszerűen bedobta a féldekásat, aztán elköszönt, kinyitotta az óriás-hűtőszekrény ajtaját, és távozás gyanánt bement az ultrakönnyű joghurtok közé, hehehe, úgy kellett kiszedni...

És akkor mi együtt röhögünk.

Csak most nem, legfőképpen azért nem, mert nincs idő erre, indulni kell a Pasaréti úti sportkomplexum sípályájára, megtekinteni a II. Vasas Pasaréti Síkupa nevű gyermekvetélkedőt; pláne, hogy tényleg van-e ilyen vagy csak szórakoztak velünk az emailben. De legalább a kapuban a fotós kollégába botlunk, aki kimondottan jókedvű:

– Örülök, hogy végre van egy ilyen esemény!

Na igen, szegénynek többségében béna politikusokat meg romaveréseket kell lekapnia, ha éppen nem éticsigát evő hajléktalanokat, itt meg most sok édes kiscsóka készülődik rózsaszín szoknyácskákban és komoly bukósisakokban; a szülők jó fejek, a szervezésre sincs panasz, a domboldalba épített takaros, műanyag sítanpálya mellett például ugrálóvár, kisbüfé és arcfestősátor is található. Továbbá egy gazdátlan balta, amelynek vélelmezett történetét a mókás szülők időnként furcsa párbeszédekben dolgozzák fel:

– Apa, az miért van itt?

– Azért, kisfiam, hogy ezzel is jobb teljesítményre serkentsék a gyerekeket!

De őket persze nem kell; már a bemelegítésen látszik, hogy még az egészen kicsik, a négyévesek is milyen ügyesek, a hó tulajdonságait prímán megjelenítő/modellező, hetvenméteres pályán óvatosan, de biztosan csúsznak, és még az oldalsó felvonónál sem veszekednek mint az oviban, hogy ki ért oda előbb. Az edzők mutatóujja a verseny ütőerén; kedvesek, biztatnak, felsegítenek, továbbá olykor megkérik a szülőket, hogy a pálya végén álljanak kicsit hátrébb, különben egy-egy hosszú féktávú lejövetel esetén gondok, problémák adódnak. Engem speciel Balsai Liza gázol csaknem halálra a saját hibámból, de majd máskor jobban figyelek, és nem sétálgatok a célban csak úgy, az élet nagy síkérdésein merengve. Milyen jó, kiáltok fel például magamban, hogy ezzel a szép sportággal ilyen pompás körülmények között ismerkedhetnek meg a gyerekek; és mekkora gáz, hasít belém a felismerés mindjárt, elugorván Lili elől, hogy itthon kvázi nulla síélet van, lehet menni külföldre, ha akar valaki valamit.

Hát, hol tud itt fölnőni az új Szalay László, aki tizenkilencedik volt az 1936-os olimpián? Vagy az új Kővári Károlyné, aki meg az innsbrucki játékokon finiselt huszonhatodikként?

A százéves Vasasnál legalább tovább él a hagyomány – a klub 2009-ben az alpesi szakágat is beterelte magához –, továbbá itt van Berecz Anna olimpikon, bajnoknő, az első korcsoport (sok van) versenyének előfutója, aki feltartott hüvelykujjal és mosolyogva felel az én roppant átgondolt kérdésemre, miszerint: milyen a pálya, Anna?

A futamokat a pálya mellől, élőben közvetítik, a szülők diszkréten szurkolnak, illetőleg – néhány kicsúszásgyanús szituációnál – szívet dörzsölve figyelik, vajon, hol köt ki a gyerek. A többség persze simán leér, de azok sem bőgnek sokat, akik lazán „elvisznek” egy-egy kaput, esetleg menet közben kicsatolva imbolyognak lefelé. Csodás idő van, boldogság, miközben az internacionalizmus bája lengi be a teret, tudniillik a kis Johnt, Tobit és Lénát is a pályára szólítják. Utóbbi egyébként, ha jól értjük, a verseny utáni tombolahúzáson napszemüveget nyer, így fölöttébb kipirulva hagyja hátra a helyszínt, nem beszélve a mi Balsai Lizánkról, aki 16,31 másodperccel nyeri a 2007-ben született mini lányok viadalát, ennek nyomán kisvártatva a dobogó tetején feszít már. A szülők fotóznak, tapsolnak, büszkélkednek, az első három helyezett meg egyre tanácstalanabbul áll az emelvényen, egészen addig, amíg a hangosan beszélő föl nem ismeri a tényállást:

– Segítünk leszállni, hiszen eléggé magas a dobogó...

A 2007-es fiúknál Szabó Zéti győz (17,22), de ezt már elmenetben hallom, mert igyekszem haza ebédre, pontosabban mindenekelőtt a boltoshoz, mert reggel elfelejtettem Híreket is venni.

– Na, és milyen volt a síverseny, Andriskám?

Hangja akár az elmeorvosé, konzílium után.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.