Spanyolországban mindehhez képest egészen különleges helyzet van, amelynek tüneteit volt szerencsém a helyszínen megélni.

A „nemzetnek” ott egy csapata létezik: a Real Madrid. Az tudniillik spanyol, miközben örök riválisa, a Barcelona katalán. A harmincöt éven át tartó Franco-diktatúrában a katalán nyelvet, a katalán nevek hivatalos használatát, a katalán lobogót betiltották, elmentek addig a nevetséges, bosszúálló kicsinyességig, hogy a Barcelona futballcsapatának a CF (Club de Futbol) nevet kellett használnia az FC (Futbol Club) helyett.

Miért is? Mert a Francóval szembeni ellenállás központja éppen a katalán főváros volt. Noha a futballistáknak eszük ágában sem volt belekeveredniük a polgárháborúba, kaptak egy gyors leckét. Egy hónappal a konfliktus kirobbanása (1936) után a klub baloldalinak ismert elnökét, Josep Sunol i Garrigát Guadalajarában a francóisták meggyilkolták. De egyáltalán: Franco „spanyol álmába” semmilyen nemzeti kisebbség, kisebbségi nyelv, autonómia nem fért bele; ahol ilyesmit előbukkanni látott, ott „ütött”. Nem lehetett autonóm a „CF” Barcelona sem, bár két tévhitet föltétlenül el kell oszlatni. A Nou Camp volt Franco idején az egyetlen hely, ahol katalán zászlók lobogtak, katalánul beszéltek az emberek, de még a hangosbemondó is. A másik: Franco nem nyomta el a Barcát (Kubala, Kocsis, Martinez, Evaristo, Suarez, Czibor!), csak épp a Real Madridot nyilvánította nemzeti csapattá. Benne volt a keze néhány furcsa eredményben és egyesek szerint abban is, hogy a „nagy Alfredo” (Di Stefano) végül a Realhoz igazolt.

Az, hogy a királyi gárda egyenlő a nemzettel (ahonnan a katalánokat a demokratikus fordulatig kirekesztették) lassan, de biztosan leszivárgott a köztudatba. Én nem találkoztam olyan „jobber” (néppárti) spanyollal, aki a maga francóista nosztalgiáit ne vetítette volna át a Real Madridra (melynek első csapatában momentán két törzsökös spanyol van: Iker Casillas és Sergio Ramos). De ez végtére is nem politikai hovatartozás dolga, Katalóniában sem. Hanem a másságé. Egy baloldali spanyol nemigen szurkol a Barcának, egy jobboldali katalán a Realnak. (Annak igazán soha.) Ám tagadhatatlan paradoxon, hogy miközben a Real a nem spanyol légiósok paradicsoma, a Barca nagy „tizenegye” telistele van hitvalló katalán hazafiakkal. Akkor tehát, amikor Joan Laporta, a Barca korábbi elnöke kijelentette: ő megköveteli, hogy minden, a klubjában játszó külföldi megtanuljon katalánul, sokat nem kért. Messinek a barcelonai gyerekévek után ez nem eshetett nehezére.

Egy Barcelona–Real Madrid meccs soha nem csak egy meccs. Mindkét oldalon belejátszik a nemzeti identitás; a katalán oldalon erősebben. A Real ezt azzal tudja kiegyensúlyozni, hogy nincs az a pénz, amit neki, mint nemzeti intézménynek ne hiteleznének a madridi bankok, és nincs az a labdarúgó, akit ne tudna megvenni. De a Real és a Barca futballistái soha nem utálkoztak. Csak azóta látom a „sárga tigrisfényt” a szemükben, amióta Mourinho vezérli a Realt. A válogatottban ölelkező Sergio Ramos (Real) és Puyol (Barca) azóta rugdossák, olykor köpködik is egymást. Lám, egy edző még annál is többet tud tenni azért, hogy az ellenfélből ellenség legyen, mint Franco generalisszimusz. Kár.