Budapest: nem kell egy csapat?
Egyebekben a jégkorongbajnokságot székesfehérvári együttes nyerte; ha csak valami csoda nem történik, akkor Veszprémben, illetve Győrött marad a kézilabdázók trófeája; a női kosarasok serlegéért ezúttal is a Sopron és a Pécs küzdött meg, s a férfiak nál ugyancsak bizonyosan vidékre kerül az aranyérem. Lehet, hogy a vízilabdában is, bár a pólóban – kivételesen – tartja magát a címvédő Vasas, valamint a Honvéd, ahogyan a nálunk mind családiasabb női röplabdában a BSE és a Vasas. Hab a tortán: az FTC női kézilabdacsapata, a főváros egyetlen nemzetközi szinten is jegyzett társulata a dabasi csarnokban játssza a KEK-döntő hazai találkozóját, mert Budapesten nem találtak megfelelő helyszínt a csúcstalálkozónak...
A fölöttébb kínos helyzet okai sokrétűek, ám a sportvezetők főként az önkormányzati dotáció hiá nyával magyarázzák a budapesti klubok leépülését. „A kosárlabda addig élt Budapesten, amíg fővárosi, illetve kerületi szinten támogatták a sportágat” – említi Bodrogváry Iván, a hazai szövetség elnökségi tagja, aki másfél évtizede a Honvéd férficsapatának vezetőjeként testközelből szerzett tapasztalatokat. „A rendszerváltás utánmár korántsem volt központi kérdés a sport – és akkor még finoman fogalmaztam –, miközben a vidék e tekintetben legalábbis szinten tartotta magát. A képlet egyszerű: a lokálpatriotizmus, a helyi önkormányzati támogatás alapot ad ahhoz, hogy országosan is erős együttes alakuljon ki, és ha ehhez jelentős szponzori támogatás társul – erre leginkább kézilabdában akad példa –, akkor az adott klub a nemzetközi színtéren is ütőképessé tehető.”
Manapság Budapesten se háttér bázis, se támogató nincs: hogy miért, az összetettebb kérdés, de ettől még a tény – tény. „A kilencvenes évek közepén, amikor az áruit bevezetni kívánó tejtermékgyártó lett a névadó szponzora a Honvéd férfi kosárlabdacsapatának, mindkét fél profitált a kapcsolatból – eleveníti fel Bodrogváry. – Ám a reklámozási időszak végén a klub magára maradt, és – természetesen nem csak a kereskedelmi szféra kivonulása miatt – másfél évtizede vegetál.” Budapesten legutóbb az 1996/1997-es bajnokságban ünnepelhettek kosárlabda-aranyérmet: a férfiaknál a korszakos Honvéd, a nőknél az FTC szerezte meg az elsőséget. A volt katonacsapat jó ideje a második ligában szerepel, míg a Torgyán, Szabadi klubvezetőpáros által anno anyagi okokból „szüneteltetett”, majd nemrégiben „újraindított” népligetiek jelenleg statisztaszerepet töltenek be a bivalyerősnek nem nevezhető NB I-ben. Markovits László, a Vasas ügyvezető elnöke ugyancsak a közpénzek bevonásában látja a kitörési pontot: „A fővárosi első osztályú csapatsportágak addig nem lesznek versenyképesek a vidéki, illetve a külföldi versenytársakkal, amíg a kerületi önkormányzatok, illetve Budapest nem áll a klubok mögé. Ehhez hosszú távra szóló működési-finanszírozási koncepció és egyező politikai akarat szükséges.”
A teljes képhez tartozik, hogy –amint azt Bodrogváry rögzíti – a főváros–csapatsportág viszonylat másutt sem optimális: „Külföldön is hasonló a helyzet, a minőségi csapatok többségükben nem a fővárosban lelhetők fel.”
Az ideális elméleti modell szerint azonban korántsem a közpénzek felhasználása jelenti a megoldást. „A látványszakágakban működő sportvállalkozások a szponzori bevételekből, a közvetítési jogdíjakból, valamint a szurkolóktól származó pénzekből, a jegyeladásból és az úgynevezett merchandisingból tartják fönn magukat – magyarázza Dénes Ferenc sportközgazdász.–Magyarországon mindössze a futballcsapatok remélhetnek jelentősebb összeget a televízióktól, a drukkerbázis kicsiny, csupán a mecénások támogatásából pedig aligha építhető versenyképes csapat. Budapest elvben jelentős piac lehetne, mivel a kétmilliós város nagyobb potenciált rejt, mint a néhány tízezres célközönség.” Ugyanakkor az egész ország piaca is csak fele akkora, mint Los Angeles és környékéé; a miénk más kávéház, mint a sportipar legnagyobb szereplőinek otthont adó országok. „Ha az üditőital-gyártó cég befektet az NFL-be, akkor hozzávetőleg 250 millió amerikait ér el közvetlenül. A vállalatok milliókat utalnak Tom Brady amerikaifutball-irányító számlájára, pedig kevesebb, mint húsz meccset játszik az évadban.” Ennek oka, hogy a New England Patriots játékosa így is üzembiztosan termeli a profitot, ellenben: „A legnagyobb tisztelettel és csodálattal figyelem a kajak-kenusok sportteljesítményét – említi Dénes –, ám üzletileg nézve a sportágat... Bizony nem sok ember akad az országban, aki vett már jegyet hazai versenyre.”
A hiányzó bevételek vidéken az önkormányzatoktól érkeznek a testkultúrába. A közgazdász egy 2009/2010-es kutatásra hívja fel a figyelmet, amely világosan kimutatta: százalékos arányban a megyei jogú városok költötték költségvetésük legnagyobb hányadát a sportra. Amikor az erre szánt forintokról kérdezik őket, a helyi döntéshozók nem mulasztják el megemlíteni, hogy a közösségépítésben és a városmarketingben fontos szerepet játszik a támogatott sportklub. Berkes Péter marketingszakértő rámutat: „Az Image Factory kutatásainak egyike a települések imázsát rajzolta meg médiamegjelenéseik alapján. Azok a városok szerepeltek a legjobban, amelyek sikeres együtteseket mutatnak föl.” A szakember szerint a vidéki klubok helyzete könnyebb, mint a fővárosiaké, mert a budapesti szórakoztatóipar sokkal több lehetőséget kínál a fogyasztóknak a kikapcsolódásra. Berkes úgy véli: „A helyi csapatokhoz olyan erősen kötődnek a drukkerek, mint egy márkához, azaz a kapcsolatnak jelentős érzelmi többlete van.” Nem mellesleg: az emocionális kötődés nem csupán az együttesnek, hanem a városnak is szól.
Mindenesetre a budapesti sportélet agóniája jól szolgálja a vidéki sportélet felvirágzását, ha egyszer Dabas is KEK-döntőt rendezhet...
Vidékfejlesztés
A fővárosi „decentralizálás” alighanem a kosárlabdán keresztül tetten érhető a leginkább. A férfibajnokság 1933 óta íródó történetében először 1987-ben ünnepelhetett vidéki együttes (a Körmend), addig a nagy Honvéd vagy éppenséggel a MAFC, Ganz-MÁVAG, Csepel hármas mellett ilyen csapatnevek fedezhetők fel a győztesek sorában: Közgazdasági Egyetem, BSZKRT (Előre), TFSE, BEAC, Kinizsi, Postás.
A már említett Körmend mellett a rendszerváltás tájékán Zalaegerszegre és a Szolnokra is került bajnoki cím, ám ekkor a Honvéd még vissza-visszavette az elsőséget, hogy aztán – 1997 után – kizárólag vidéki egylet ünnepelhessen. Székesfehérvár, Kaposvár, Paks, Szombathely is nyertese lett a változásnak, míg Budapesten lassan már létesítmény sincs. A Honvéd Dózsa György úti csarnokában megállt az idő, a hajdani topklub klasszisainak egyikét, Losonczy Árpádot is szerződtető Ganz-MÁVAG népligeti csarnokának helyén pedig kertészeti telep működik.
A nőknél a Pécs 1991-es elsősége hozta meg az áttörést; az addig taroló budapesti bajnokokat még fölsorolni is nehéz. Azért megpróbáljuk (egy csapatnak a változtatások miatt több neve is volt): TFSE, BSZKRT, Gamma SE, BBTE, IX. kerületi MADISZ, Közalkalmazottak SE, Bp. Petőfi, Vörös Lobogó, Tervhivatal (Petőfi, Bástya), Bp. Városi Tanács SK, Vörös Meteor, MTK-VM, MTK, BSE, Spartacus, Tungsram, BEAC. Az utóbbi másfél évtizedben viszont a Sopron és a Pécs felváltva nyeri a sorozatot.
