Például Moszkva. Szepesi György idegességében elnyomja a csikket a nagykövet combján, hogy aztán cserejátékos és edző, gyúró és elnök vállvetve rohanjon a gyepre, földobálni a sok hőst, a tizenegyesek közül hármat is kifogó Petryt, na meg az utolsót értékesítő Kovács Ervint. „Edzőként az volt az utolsó euforikus pillanatom” – vallja még később is szipogva Bicskei szakvezető, aki ebben az Eb-aranyéremben sokat, rendkívül sokat köszönhet...

Igen, neki.

A torokban most apró gombócok fészkelődnek, miközben a szem óhatatlanul a „rendezői” jobb felé közelít. A házigazda szovjeteket hajtó százezres tömegből már csak néhányan bóklásznak a Luzsnyiki stadionban, ahol a fotós a siker kivívóit instruálja. Guggol Eisemann gyúró, Oravecz, Zsinka, Kovács Kálmán, Szepesi elnök, Deák, Vincze, Keller, Csoboth; az álló sorban Sztancsek tréner, Baksa csapatvezető, Bicskei Bertalan, a kapitány, Zsivótzky, Pintér, Zvara, Haáz, Szélpál, Takács, Kovács Ervin, Krizán, Szeiler, Petry és... A kép jobb szélén ott áll, már-már szinte ott szerénykedik Piski Elemér, az edző.

Ilyenkor tényleg nehéz bármit is mondani.

S nem csupán azért, mert nagyon szorít valami szívtájékon, hanem azért is, mert miként tudnám elmesélni azt ebben a zizzent, ostoba világban, hogy hé, emberek, volt itt, köztünk egy önmagát sose menedzselő, befelé dolgozó, ellenben végtelenül felkészült, a mikromilliméter szintjéig precíz, ráadásul eredményes utánpótlásedző? Hogy volt itt, köztünk egy ember, aki élete alighanem legszebb tizenhat évét töltötte az MLSZ-ben, és most...?

Nem, ezt nem lehet elmesélni. De ha mégis, akkor ott kezdeném, hogy akkoriban, amikor nemhogy internet, de még akadémia sem volt, akadt néhány „őrült”, aki szinte a kapufával szimbiózisban élve igyekezett támaszt adni a már akkor is hanyatló magyar futballnak. Piski volt az egyik.

Önálló trénerként – szövetségi edzőként – többször vitte ki U18-as Eb-re a korosztályos válogatottat, mint későbbi kollégái összesen, de nemcsak ebben volt ő mester, hanem abban a kollektív munkában is, amelyet a Ziegler Jánossal és Ubrankovics Mihállyal teljes trió tagjaként végzett. „Halló, MLSZ? Jöjjenek, jöjjenek, Karakószörcsögön van egy kiváló balbekk!” – és a hármas már rohant is, ha éppen nem magától rótta az utat Záhonytól Lentiig.

A 90-es években speciel 6-szor (hatszor) vezették ki válogatottjukat a legidősebb ifisták kontinenstornáira, miközben mérhetetlen energiával egymás csapatának riválisait is föltérképezték. Kinek a Figo-féle portugál együttes jutott; ki az olasz Del Pieróról vetette papírra, hogy hú!; és természetesen az Henry, Trezeguet fémjelezte francia garnitúra írásos értékelése is ott pihent az asztalfiókban.

Szakemberek mondják, hogy a nagy leépülés közepette csak a serdülő és az ifjúsági válogatottak szereplése volt állandó; cikk viszont kevés szólt e témáról, mondván: „A fiatalok úgyis kijutnak.” Egy kép a lapban: hazaérkeztek a moszkvai hősök... Meg néhány további arról, micsoda munka van a szinten tartás mögött. Manapság egy félig tehetséges védekező középpályással is bőven megtelik egy-egy újságoldal.

A korábban a BVSC és az MTK fiataljaival is dolgozó Piski Elemér tizenhat MLSZ-es évének egy futballba néhány pillanatra beszabadult mágnás vetett véget; kirúgta, mert... „Csak”. Ez 1998-ban történt, azóta... Azóta legföljebb egy-egy csésze zöld tea fölött szólt, akkor is csak halkan, visszafogottan... Kritikusan.

Méltósággal tűrt. És méltósággal állt az oldalvonal mellett, már ha mostanság bólintott valamire. Legutóbb, ötvenhét évesen Budafokon segített, amíg... Most meg hiába várja a zöld tea itt, Óbudán, a kedvenc asztalnál. Kedden búcsúztatták a Farkasréti temetőben.

Ahogyan a magyar futball hősei, úgy a szolgálói is egyre csak fogynak.