Százmillió forintos labdák
Versenyképes együttest hazai játékosokból kialakítani lehetetlen vállalkozás, mivel az NB I (séta)tempója, a labdarúgók fizikai és technikai alultápláltsága még az ábrándozást is képtelenné teszi. Javulás egyhamar a futballakadémiáktól sem várható; az MTK-é például egy évtizede működik, és nem sokat segített a legalább negyedszázada mind rosszabb állapotban lévő, hovatovább lélegeztetőgépre kapcsolt magyar labdarúgáson. Azaz a külföld felé kellene fordulni, hiszen a szegényes itthoni készlet alig vonz nézőt, és a tévében – a diadalmas kommentárok ellenére vagy épp azokkal együtt – csak erősíti a távol maradók közönyét, márpedig az első lépést az jelentené az elveszett labdarúgó-kultúra újrateremtése felé, ha sikerülne felkelteni az érdeklődést a futball iránt.
Egyes fórumok határozottan állítják: napjaink Magyarországán André Alves a „király”. A Videoton csatára húszgólos a magyar bajnokságban; az más kérdés, hogy a nemzetközi labdarúgásban epizódszerepet sem játszó Vlagyivosztokban mindössze öt meccsen vetették be, és a fehérváriak Európa Liga-selejtezőin nem találkozott a labdával a Maribor ellen.
Ám idehaza e brazil most az „etalon”, úgyhogy nézzünk körül, mibe kerülne egy klubnak, mondjuk, öt-hat brazil futballistát idehozni, persze messze nem a legkiválóbbak közül (de André Alvesnél jobbakra volna szükség, mert ilyen formátumú légiósokkal csak „Maribor” van).
Vegyük például a Bragát!
Ez egy portugál kiscsapat, amely megközelítette a lakosságot tekintve 800 eurós átlagkeresetű, gazdaságilag komoly bajban lévő ibériai ország legnagyobb klubjait, sőt a vesztett pontok tekintetében jobban áll a lisszaboni Sportingnál. (Az élmezőny: 1. Porto 74, 2. Benfica 55, 3. Sporting 42, 4. Braga 40.) Az együttes túljutott a BL-selejtezőkön – a Celtickel és a Sevillával szemben –, a kontinens első számú klubtornájának csoportmérkőzésein kilenc pontot gyűjtött, majd a „vigaszágon”, az Európa Ligában a legjobb nyolc közé került, és a kijevi 1-1 után nincs kizárva az elődöntő sem.
Ez a klub tizenkét brazilt foglalkoztat, s délamerikai játékosainak átlagos értéke 1,7 millió euró. (André Alvesé 1 millió.) A meghatározó futballisták 3-4 millió eurót érnek, számoljunk tehát kétmillióval; e szerint öt brazil éppen tízmillió eurót kóstálna. Ez nagyjából a másfélszerese a Videoton itthon kiemelkedő éves költségvetésének, de ennyi pénz nem lenne elég, hiszen a labdarúgóknak fizetés, győzelmi prémium, valamint – hazai szokás szerint – „étkezési hozzájárulás” dukál, ráadásul mindegyiknek lakást és autót kellene bérelni.
A portugál ligában az átlagfizetés 14 500 euró (csaknem négymillió forint), a szóródás azonban nagy, hiszen a 42-szeres brazil válogatott Luisao (Benfica) havi százezer eurós fizetésétől a sereghajtó Portimonense labdarúgóinak szolid jövedelméig terjed a skála.
Egy bragai brazil „spíler” havi tízezer eurós (hozzávetőleg 2,7 millió forintos) fizetést igényel; két és félszer-ötször annyit, amennyit egy átlagos légiós ma Magyarországon megkaphat. Ehhez jönne a prémium meg még 330 000–400 000 forint, merthogy az étkezési hozzájárulás 100 000, a lakásbérlés 100 000–250 000, a kocsibérlet Fiat Bravo esetében 130 000, Lancia Deltánál már 160 000 (plusz áfa).
Mindezt először meg kell szorozni öttel, ha öt játékost akarunk vásárolni, majd tizenöttel-hússzal, ha nem szeretnénk, hogy a számunkra „csillagászati” különítmény néhány hónap múlva olyan legyen, mintha mindig nálunk futballozott volna. Egy csapatot megerősíteni nem érdemes; legalább három-négy együttest kellene hirtelen felhozni, hogy versengés alakuljon ki, és tűzben lehessen tartani a nemzetközi szinten alacsony árú, nekünk viszont annál drágább, több átlagos magyar klub éves büdzséjét felemésztő légiósokat. S a Bajnokok Ligája-helytállás még akkor sem biztos – elvégre a futballt tizenegyen játsszák –, csak a mostaninál reálisabban remélhető.
Igaz, a pénz nem minden (a futballbiznisz nem működik futball nélkül): a Videoton játékoskeretének értéke meghaladja a tízmillió eurót, a Mariboré jelenleg kilencmillió.
A többit tudjuk.
