„Ne is idegesítsen, a múltkor is majdnem balesetet okoztak, amikor a tojáslabdájuk a busz elé esett" - horkan föl a hatvanas férfi az érdi vasútállomáson, amikor a helyi baseballcsapat felől érdeklődöm. „Uram, az egy másik sportág" - igazítanám ki, ám a fölöttébb rövid disputának a „Ne beszéljen már hülyeségeket!" felkiáltással vet véget. Azért még elirányít a minaret felé: a historikus emlék közelében találjuk az Ófalu sporttelepet, amely otthont ad az együttesnek. Amikor betoppanok a létesítménybe, az Érd Aeros és az Óbuda Brick Factory játékosai már javában készülődnek a magyar bajnokság nyitányára.

Történelemhamisítás lenne azt állítani, hogy fölfokozott érdeklődés előzi meg a meccset: hozzávetőleg fél tucat elkötelezett rajongó nézi a találkozót. A drukkerek fanatizmusát aligha kérdőjelezhetjük meg, hiszen a viharos szél ellenére is kitartanak a gördülékenynek és magas színvonalúnak semmiképpen sem nevezhető, ám a részvevőknek szembeszökően élvezetes kikapcsolódást nyújtó rangadó mellett. Sőt egy kölyök hosszú percekig kutat a megfelelő bot után, hogy aztán ütő mozdulatokat mímelve szórakoztassa magát a gyakorinak tetsző üresjáratok idején.

Az alkalmi érdeklődő – a játék alapjait gyakorló kölyökkel szemben – nem mulat olyan jól a meccs első részében: másodvonalbeli amerikai sci-fi film forgatásán érzi magát. Másképpen nem magyarázható ugyanis, hogy egy baseballsapkás férfi „hetven százalék, hetven százalék” kiáltásokat hallat, az angolul kommunikáló tréner pedig olyan kódolt mozdulatsorral oszt utasításokat a játékosoknak, hogy annak értelmezéséhez minimum harmincórás tanfolyamot kellene elvégezni, nem is szólva a játékvezetők egyikéről, aki magasba tartott ujjaival jelzi az ítéleteket a részvevőknek. A delíriumhoz hasonlatos állapotból egy harsány „Hajrá, Óbuda!” ordítás zökkent csak ki. A sokkoló nyitó szakasz után lassan kikristályosodik a játék menete, igaz, az eredményről csak halovány fogalmunk lehet: nehezen észrevehető kartonlap tájékoztat az állásról. A játékvezetők viszont messzemenően pontos statisztikát vezetnek: bravó, sporttársak!

A játékosok szintén hatékonyan dolgoznak: az érdi ütők egyike például a sporttelepen kívülre „kalapál” egy labdát. Arról persze ötletünk sincs, hogy a dobás volt gyönge vagy a fogadás szenzációs. Ellenben a dobó teljesítménye jelentősen javulhat, mert a kispadról „erről van szó!” csatakiáltást címeznek neki, miután kiejt egyet az ellenfél ütőjátékosai közül. Ugyanakkor a védekező csapat tagjainak egyike rendkívüli módon „unatkozik”, hiszen fölöttébb ritkán ütik a közelébe a labdát. Nem is lepődöm meg azon, hogy fűrágcsálással múlatja az időt.

Amikor a kívülálló számára követhetetlen játék végleg elbizonytalanítaná a drukkereket, váratlanul féltucatnyi gyerek érkezik a pályára, s – ügyet sem vetve az egyik térfélen zajló rangadóra – labdarúgó-mérkőzésbe kezd. A furcsa látvány (lásd még: egy térfél bajnoki baseballmeccs, egy térfél tizenéves kölykök hétvégi hobbifutballja) már-már filozófiai mélységű konklúzió megfogalmazására ösztönöz arról, hogy a sport szeretete miképpen köt össze amerikait és magyart, gyereket és felnőttet, amatőrt és profit. Az eszmefuttatást a telefon csörgése töri meg: „Ciao, hol vagy?” – Baseballmeccsen Érden. „Megőrültél?”

Nem válaszolok, hiszen a Mecset utcában vagyok az Érd Aeros–Óbuda Brick Factory baseballbajnoki találkozón.

Azt majd elfelejtettem, a mérkőzést a fővárosi együttes nyerte 24:16-ra. A vesztes csapat sem szomorkodott: sportolt.

Mindent bele!