Ugye, jól tudom, hogy egy hajdani ifibajnok mellúszó kólázik velem szemben?

Csak annyival egészíteném ki az információt, hogy olyan sportemberrel beszélget, aki tizenkilenc évesen szögre akasztotta a fürdőgatyát, mert a felnőttek mezőnyébe érve nem akaróztak jönni az eredményei, ráadásul a tanulást se szerette volna elhanyagolni.

Sőt: leigazolta a Telesport...

Tizennyolc és fél évesen léptem be először a Szabadság téri székházba, az után, hogy egy újságíró-stúdióban megismerkedtem Suba Katával, az MTV szerkesztőjével. Ő szólt, hogy próbáljuk meg. De az igazság az: akkor már komoly riporteri múltat tudhattam magam mögött.

CNN? Eurosport?

Nem, nem: Szántó lakás... Ötéves koromtól folyamatosan közvetítettem szinte mindent, méghozzá úgy, hogy levettem a tévé hangját. De az uszodában, edzés közben is gyakoroltam: amíg mások – a monotónia ellensúlyozására – énekeltek, számoltak vagy verset mondtak, én szpíkerkedtem. A saját tréningemről számoltam be saját magamnak.

Nevezhetem megszállottnak?

Megtisztelő, pláne, hogy a mi családunkban szinte mindenki sportőrült. Számomra soha nem volt kérdés, hogy egyszer riporter leszek. Noha valójában azt sem tudtam, mi az, rajongtam ezért a munkáért.

Vitrayért?

Nem volt kiszemeltem, főleg nem példaképem. Általában nyűgözött le az, amit csinálnak. Hogy a legnagyobb sportesemények helyszínein vannak, hogy arról beszélhetnek ország-világnak, amit én a legjobban szeretek. Amikor próbaidős lettem a sportosztályon, Vitray Tamás éppen nem is dolgozott ott. Csak később ismerkedtem meg vele, egy rövid pályás úszó Európa-bajnokság idején: ő volt a riporter, én az itthoni átvevő. Azt hiszem, értékelte a lelkiismeretességemet és az ambíciómat.

A füleit?

Már vártam... Érdekes dolog ez: gyerekként még csak megjegyzést sem tettek a füleimre, senki nem csúfolt emiatt se a suliban, se a sportklubban. Aztán, miután először megjelentem a képernyőn, és hazamentem, anyu azzal fogadott: „Te jó ég, eddig észre se vettem, hogy neked mekkora füleid vannak!” Tamás viszont egyből felismerte a helyzetből adódó lehetőséget. Azt mondta, ha ügyes vagy, egy ország Fülesévé válhatsz.

Az ifjú Dávid meg mosolygott, mint mindig?

Na, igen. De higgye el, nincsen ebben semmi manír. Én tényleg majdnem mindig mosolygok. Fogalmazzunk úgy: azt hiszem, zsigerileg van bennem valami őszinte derű.

Pedig sok kollégája elsírná magát, ha nem közvetíthetne futballt.

Érdekes, engem sosem vonzott, hogy labdarúgást kommentáljak, bár szeretem a futballt. Egyáltalán nem hiányzik. Persze, ha az úszásról, a tornáról vagy a téli sportokról kellene lemondanom, az leterítene.

Egy rádiós barátom egyszer azt mondta, az úszás közvetítésénél kevés nehezebb feladat van. Hiszen mi történik? Az úszók úsznak...

Ennél azért árnyalatnyival összetettebb a helyzet. Ha az ember felkészülten ül a riporterállásba, és belülről ismeri ezt a különleges közeget, igenis beszélhet élvezetesen az úszóversenyeken is. A közvetítést fel kell építeni; ahogyan Vitraytól hallottam: mindig lent, azaz visszafogottan kell kezdeni. Igyekszem ehhez tartani magam, de a legnagyobb öröm persze az, ha a mikrofon mögött ülő az utolsó hosszon eljuthat a tetőpontra.

Melyik volt a legemlékezetesebb „hegymászása”?

Gyurta Dani athéni olimpiai ezüstje ott van a topon. Szakmailag azonban Hosszú Katinka két évvel ezelőtti, négyszáz vegyesen elért világbajnoki címének közvetítését tartom a legtöbbre.

Azt hittem, a választási műsort mondja. Esetleg a Testi mesékben vagy a Nagy Könyvben nyújtott alakítását...

Jólesett magam megmutatni a sporton kívüli területeken is. Szerencsés vagyok, mert otthon igen jó levegőt szívhattam, így aztán sok más is foglalkoztat az életben.

Ebből is kitetszik: az MTV-nél minden lehetőséget megkapott. Tavaly ősszel, több mint tíz év után, mégis otthagyta a „királyi” tévét. Miért?

Maradjunk annyiban: ki akartam próbálni magam másutt is. A Digi TV sportcsatornája mellett a TV2 Naplójának is dolgozom, és élvezem minden percét, ha mélyen beleáshatom magam egy-egy riporttémába.

Ezt hívják alázatnak?

Mintha én mondtam volna.