Tűz a nap a REAC-pályán, és siratjuk az NB II-t. Mármint nem a mostanit, hanem a „régit”, amikor még azt olvastuk, hogy „Czabán Samu tér, 5000 néző”, és megvolt a még létező futballkultúra alapját adó fíling. Időben a 70-es, 80-as években vagyunk; még van kettős rangadó, imádjuk a BEK-elődöntős Dózsát, „Nyílt”, „Törőt”, „Dömét”, de nem csak a Stadionban tűnünk fel sokadmagunkkal, hanem peremkerületi bázisok takaros létesítményeiben, ahol jó a büfé (nagyfröccs, fasírtos zsömle, resztelt máj), s ahol vasárnaponként szintén futballisták lépnek fel, hátországi iparosként szórakoztatva a puskásozó, de a meccsre járást rituálészerűen űző publikumot. A lapok is még nézőszámmal, bíróval, gólszerzővel jegyzik a „második vonalat”, miközben az NB I-es potentátok nevekért kiáltó jegyzetfüzettel járkálnak Kőbányától Rákospalotáig.

Na, hát erről beszélnénk.

Jó, bunda is volt; egyszer például a Volán SC szépreményű csatára nem átallott a hálóba fejelni a nagykanizsai találkozó első beadásából, mire kollégái széles mosollyal és égnek lendülő karral, ellenben a következő szöveggel ünnepelték: „Normális vagy, te...?!” Az Olajbányász végül biztosan nyert, úgyhogy térjünk is vissza a Széchenyi téri REAC-pályára, vagyis „inkább”: a Czabán Samu téri Volán SC-pályára. „Tudod, ott volt a földes, ott meg a salakos...”

„Ja. Ott most benzinkút meg nagyközért van.”

Kutasi Róberttel hümmögünk a szocreálos stadion korlátjának támaszkodva, bámulva a „spontán privatizáció” áldozatául esett két edzőpálya helyét: az egyiken, a vizet-havat elnyelő, pompás földesen még Verebes mester is tréningeztette címeres mezes kiválasztottjait, ha éppen nem Szeibert középpályás edzett rajta egyedül, akit a legendás Lakat tanár úr némi összeveszés miatt száműzött oda, amíg a komplett Volán a füves „centeren” nyomta. Köztük Kutasi, az „egyszer volt az enbé kettő” témakörének ideális alanya: a „nagyvolán” mellett játszott a 22-es „kisvolánban” meg a Ganz-MÁVAG-ban. Amúgy egy elvesztett kupameccs után Lakat tanár úr azt kiáltotta Dzsingisznek, a szertárosnak: „Pakolj mindent a buszba, és irány a Normafa!”, hogy aztán ott a súlyzó és medicinlabda helyett – a játékosok megkönnyebbülésére – kenyér és zsír kerüljön elő...

A csapatépítő tréninget követő bajnokit „hozta” is a Volán.

„Aranyéletünk volt” – mereng Kutasi, aki most REAC-igazgató. S nemcsak azért, mert 3500 forint volt a fizetés és 600 egy győztes meccs, hanem azért is, mert a maihoz képest visszaadhatatlan hangulat lengte be az NB II-t. A szombati kettős derbik után az NB I-es menők is kilátogattak a sleppjükkel, s nézték az „előszobázókat”. Itt van egy 1983-as, tél végi kupamérkőzés. A négypályás Péceli úti komplexum puha, földes játékterét 4500 néző állta körbe, hogy lássa, amint a Nyilasi-féle FTC 5-2-re veri a sokáig ellenálló 22-es számú Volán SE-t. Miként ide köthető a Volán-tröszt belbotránya is, amikor a bátor „kistesó” 2-1-re legyőzte az NB I-ért küzdő Volán SC-t. A legenyhébb vezetői reakció ez volt: „Mi az, hogy a 22-es belekavar a feljutásba?!” A többit nem idéznénk...

A 22-eses lét amúgy is különleges volt: a „sportmunkatársakat” társas személygépkocsi gyűjtötte össze tréning előtt, s vitte Rákoscsabára. „A lakásunktól egy perc alatt kiértem a Bosnyák térre – így Kutasi –, és ifjú futballistaként Dunai Edével kártyázhattam a buszon.” Dunai III az újpesti hőskorszak után „vezetett le” a Péceli úton, de a többiek is megvoltak (már a klub 1985-ös megszűnéséig). Hogy mi van velük? Kutasi ismertebb neveket sorol; alkoholista lett, hajléktalan lett, öngyilkos lett... A rendszerváltással és az abból fakadó változásokkal e labdarúgók többsége már csak azért sem tudott mit kezdeni, mert megszokta a kiszolgálást, és eszébe se jutott, hogy ez a viszonylagos jólét véget érhet...

A Ganz-MÁVAG ugyancsak hirtelen, 1988-ban zuhant szét. Kutasi talán még ma sem hiszi el: „Készültünk a tavasz idényre, amikor Balogh József, az elnök összeterelt bennünket a kezdőkörben, és sírva közölte: Fiúk, mindennek vége!” Pedig a MÁVAG a népligeti futball legfőbb bázisa volt: a Kőbányai úti, a válogatottak által szintén gyakorta használt füvön remek kis együttesek léptek fel, hajdanán a büféről is könnyezve meséltek. Viszont ma a birkózótermet is magában foglaló futballpálya helyén lakópark van, a kosárcsarnok meg kertészeti telep. A házakra pillantva korabeli cikk villan be: „A mérkőzés szünetében Opata edző hűsítő szerrel gyúrja játékosait, miközben így beszél: – Most aztán lássuk azt a MÁVAG-hajrát! Tessék a labdát a földre levinni, passzolni!” Igaz lett volna?

A szomszédos Egészségház idős betege csak legyint: „Itt a MÁVAG, a liget túloldalán az Építők szűnt meg; habár odaát legalább van még pálya és néhány szakosztály. Sportakrobatika, ilyenek... A MÁVAG jobb csapat volt, viszont amikor a Gregor Józsit, a gólvágót az Építőkből egymillióért elvitte a Honvéd, a Józsi hiába akart fizetni, a pénzzel teli táskából előhúzott ötezresre a taxis remegve mondta: ennyiből nem tud visszaadni...”

Az Építők-stadion rohad, de a füve szép, a gyeplabdapálya melletti padon meg elnökségi ülésbe botlok: Figura Sándor elnök és Román Ferenc tag értekezik éppen. Klasszikus sztori: noha készült ilyen-olyan rendezési terv, és jöttek ilyen-olyan érdeklődők, nem történt semmi, az évi 50-60 millió forintos fenntartási összeget az 1922-ben alapított, most öt szakosztályos egyletnek magának kell előteremtenie. Futball? Leg feljebb merenghetünk itt is: „Az utolsó csapatkapitány még Páncsics Miklós, az FTC levezető legendája volt.”

És most konklúziót kellene vonni, de minek: lejárt lemez, hogy mi történt, mi nem történt.

Demagóg szoci duma volna az egész.

Emeletek a tizenhatoson