Száznál tart a gólkirály kapus
Az a kapus pedig, akire 1990-ben felhívta a figyelmet, 965 alkalommal állt a Sao Paulo kapujában. Eddig. Mert még egyáltalán nem készül a visszavonulásra, noha januárban múlt harmincnyolc éves. Inkább újra és újra megdönti a „világrekordot”.
Azért az idézőjel, mert a labdarúgásban nincs világcsúcs. Ám méltánytalan lenne csupán a „nem fontos, de érdekes” kategóriába sorolni azt, amit Rogerio Ceni művel. Ez az ember a napokban, a Sao Paulo–Corinthians állami bajnoki találkozón pályafutása századik góljához ért. A „százast” nem kapta: lőtte. Ötvenhetet szabadrúgásból, negyvenhármat tizenegyesből juttatott a hálóba „sajnálom, kolléga!” felkiáltással. Ő a gólszerző kapus. A szabadrúgást a brazilok közül Rivellino, Nelinho, Zico, Branco, Roberto Carlos, Ronaldinho is ragyogóan küldte-küldi kapura, de egyikük sem védett. Igaz, Rogerio Cenit sem azért kapta szárnyra a világhír, mert kifogott néhány (néhány? hány és hány!) labdát, hanem azért, mert menthetetlenül bevágta a büntetőpontra leállított, vagy a gólvonaltól húsz-huszonöt méternyire letett gömböt.
Első gólját abban az évben – 1997-ben – szerezte, amikor a Sao Paulo FC állandó kapusa lett. A nézők megrökönyödésére „fölment” a szabadrúgáshoz, és tökéletes mozdulattal nyeste azt az Uniao Sao Joao kapujába.
Társai egyáltalán nem lepődtek meg a dolgon, mert Tele Santana tréner, aki hat esztendőn át foglalkozott vele (is) a Sao Paulónál, felfedezte, hogy a kapusnak különleges rúgótechnikája van, és minden edzés végén száz-százhúsz szabadrúgást lövetett a „kétéltű” játékossal. Akivel tizenhét esztendős korában csupán huszonnégy hónapos szerződést kötött az SPFC. Huszonegy éve ott van a klubban...
Pedig – a brazilok túlnyomó többségével ellentétben – kölyökként nem szédítette meg a labdarúgás. Az apja teniszezett, ő meg – a fehér sporton kívül – a röplabdához is vonzódott, igaz, a futballt sem vetette meg. Ám ahhoz képest, hogy három fiútestvérének egyikét Ronaldónak hívják, kiváltképp sokat vacillált, melyik sportágat válassza. „A futball viszonylag későn költözött az életembe” – emlékezett, aztán pedig az jelentett dilemmát, hogy a labdarúgópályán mi legyen belőle. Előbb a középpályán próbálkozott, de – mert nem volt egy Gerson, s a kezéhez jobban ragadt a labda, mint a lábához – hátrament a háló elé. Jól tette, hiszen tizenkilenc, illetve húszévesen már olyan hírességekkel lehetett egy keretben, mint Cafu, Toninho Cerezo, Leonardo. Abban a Sao Paulóban, amely a klub Világ Kupa döntőjében 1992-ben a Barcelonát (2-1),majd 1993-ban a Milant győzte le (3-2), még tartalékként felbukkanni is kitüntetésnek számított. Majd 1995-ben, amikor már többször is kipróbálták az „egyben”, hálásan idézte vissza édesapja korábbi szavait: „Határoznod kell, a mezőnyben akarsz-e játszani, vagy védesz. Ha nem teszed le a voksot, se fedezetté, se kapussá nem válsz soha.”
Egészen állhatatos kapus lett. Hogy azt a 965 szereplést értelmezni tudjuk, elég talán annyit felidézni, hogy Luis Fabiano (idáig) 160, Juninho Paulista 135, Kaká 131, Grafite 98, Leonardo 94 meccset játszott a Sao Paulóban; ez mindösszesen „csak” 618 mérkőzés. Ennyit Rogerio Ceni már 2005-ben teljesített... Akkor a 618-as számú mezben is védett, de fölvehette volna a 21-est is, mert abban az esztendőben huszonegy gólt szerzett. Nem mellesleg: elnyerte a Libertadores és a klub Világ Kupát, hogy aztán a következő három év mindegyikében brazil bajnok legyen. A 2006-os és a 2007-es esztendőben a campeonato brasileiro legjobb futballistájának választották, a bajnokság legkiválóbb kapusa címet pedig összesen hatszor érdemelte ki.
E díjak elhódításához hárítani is kellett, nem „csupán” rúgni...
De a védéseiről mindig kevesebbet beszéltek, mint a góljairól. Nemegyszer duplázott is: legutóbb 2008-ban, amikor előbb szabadrúgásból, majd tizenegyesből is „beköszönt” a Vasco da Gamának (4-0). Nem tréfált... Annál viccesebb, ha a sorfalba lövi a szabadrúgást. Ilyenkor ugyanis iszkol vissza, vagy száz métert szalad a kapujáig, és nagy megkönnyebbülést érez, ha előbb ér a gólvonalig, mint ahogyan a labda megérkezik. Hasonlóan sebesen tért haza Angliából. Egy hónapot töltött 2001-ben az Arsenalnál, de hamar levonta a következtetést: „Számomra az a legjobb, ha Sao Paulóban maradok.” Egyébként nem onnan való: a Parana állambeli Pato Brancóban cseperedett fel (ugyanott, ahol a Milan ifjú csatára, Alexandre Pato), viszont ma már hasonlatos az SPFC jelvényéhez: a klub élő emblémájának mondható.
Csak a válogatottal nem volt szerencséje. Alig tizenhétszer ölthette magára a nemzeti együttes mezét, miután mindig elé került valaki: Taffarel és Dida rengetegszer, Marcos, Doni és Julio Cesar sokszor, Carlos Germano, André, Go mes, Helton, Victor néhányszor. Noha világbajnoknak vallhatja magát, a 2002-es vb-n egyszer sem jutott szóhoz, s Konföderációs Kupa-győztes is úgy lett, hogy az 1997-es tornán egy meccsre becserélték (csakúgy, mint a 2006-os világbajnokságon). Ha csupán az utóbbi tizenöt évet számoljuk, Brazília vb arany- és ezüstérmes volt, négyszer nyert Copa Americát és háromszor Konföderációs Kupát, de Rogerio Ceni a legtöbbször a padon, illetve a tévé előtt szurkolhatott honfitársainak.
Viszont még beérheti Roberto Dinamitét, a Vasco korábbi csatárát, aki 1065 szerepléssel áll előtte a brazil listán. A saját csúcsa alighanem örök életű: ahogyan a védhetetlen labdát nem lehet kifogni, úgy Rogeriót is képtelenség befogni. Száz gól, az száz gól. És ítélnek még szabadrúgást vagy tizenegyest a Sao Paulo javára, bőven...
Akkor pedig jön Rogerio Ceni: „Ezt kapd ki, kapuskám!”
Névjegy
ROGERIO CENI 1973. január 22., Pato Branco
Abban az évben, amikor született, a Sao Paulo FC egyetlen játékost sem adott a brazil válogatottba! Mégsem volt ez ómen, hiszen a klub történetében senki más nem játszott annyi mérkőzést, mint az SPFC legendáihoz csatlakozó „százados”.
