– Elégedett, alelnök úr?

– Abszolút. Vékony bukszájú újonccsapatként fordulókkal a bajnokság vége előtt eldőlt, hogy bennmaradunk, ráadásul legyőztük a három és a két évvel ezelőtti aranyérmest, a Szombathelyt és a Paksot. Mit kívánhatnék még?

– Bajnoki címet?

– Titkon sok mindenre vágyik az ember, de most annak is örülök, hogy Szegeden újra van NB I-es férfi kosárlabda.

– Igaz, hogy más munka közben is az internetet böngészi: miként áll a csapata?

– Tény, hogy a fiúk meccsén eksztatikus állapotban vagyok, de ilyesmit mégsem feltételezhet rólam...

– Mikor kezdődött?

– Inkább kivel: Drazsen Petroviccsal. Nyolcvannégyben láttam először játszani, és elájultam tőle. Ráadásul folyamatosan kápráztathatott, mivel ömlöttek ránk a jugoszláv kosármeccsek: Szegeden az újvidéki tévé mellett bejött a Belgrád egy és kettő, így heti kéthárom bajnoki, továbbá egyegy BEK-, KEK- meg Koracs Kupa-mérkőzés megtekintése olyan természetes volt, mint a levegővétel. Vágtam az adatbankokat, a jugó és magyar futballt is néztem minden menynyiségben.

– Mondják is: sportőrült.

– Apám ugyancsak az, ésmár gyermekkoromtól vitt mindenhová. Később mentem magamtól is: emlékszem, anyám negyvenfokos lázzal sem bírt otthon tartani, indultam Pestre...

– Kettős rangadóra?

– A Pénzügyőr–FTC edzőmeccsre. De a mama legnagyobb megpróbáltatása egy Partizan–Cibona kosárrangadóhoz fűződik... Összeszólalkoztam apámmal, és átvonultam a szobámba, ahol a kis Junyoszty csak úgy adott jó képet, ha valaki a készülékmögött tartotta az antennát. Anyám zokszó nélkül teljesítette a nehezített feladatot, a mérkőzés ugyanis csak kétszeri hosszabbítás után dőlt el.

– Szegény család!

– És szegény szomszédok! Kilencvenegyben, amikor BEK-győztes lett a Zvezda futballcsapata, Pancsev utolsó tizenegyese után fejhangon ordítoztam, a radiátoron doboltam... Lármás gyerek voltam, és nem csak azért, mert már az óvoda vége felé én voltam a nagy „Knézy”, hanem azért is, mert a haverokkal rongylabdás futballbajnokságokat rendeztünk a lakásban, a meccseket pedig végigközvetítettem a házi körkapcsolás összes riportereként.

– Huszonhat évesen, Sydneyben már millióknak kiabálta: Csollány Szilveszter olimpiai bajnok!

– Ez pályafutásom eddigi legszebb emléke. Te jó ég... Négy évvel korábban, az atlantai játékok előtt, amikor a Komlósi Oktatási Stúdióból tízünknek lehetősége adódott besomfordálni a Telesportba, még az is felvetődött bennem: mit keresek ott, ahol az ideálom is dolgozik?

– Anno a jugó tornában is képben volt?

– Sőt: Sydney-t megelőzően meg kellett tanulnom a sportágat. Dr. Hamza István videózással, rajzolgatással verte belém az alapokat, és én hálás diák módjára tanulmányoztam a Ginger-szaltót.

– Precizitásáról már-már ódákat zengenek: teljesen mindegy, hogy kajak-kenuról, kézilabdáról vagy lengőtekéről van szó, órákig bogarászik, külföldről is hazatelefonál, fordítgat, utánakérdez ennek, még megnézi azt...

– Csak úgy tudok nyugodtan beülni a riporterállásba, ha mindenből felkészültem.

– És mit szól ehhez Dávid Kornél, akit negyedórákig várat a Sport TV-ben az NBA-felvételek előtt?

– Látom, Szalay szerkesztő kolléga jól felkészítette... De tudja, mi a legszörnyűbb? Amikor hét-nyolc órás kutatás után gyászszünettel kezdődik a meccs, és fogalmam sincs, kinek az emlékére tartják. Ilyenkor mindegy, hogy ismeretlen szurkolót gyászolnak-e, mivel azt érzem: nem készültem fel eléggé. Egyébként sem álltam még fel úgy a riporterállásból, hogy hú, de jó voltam; mindig lehet élvezhetőbben, precízebben tudósítani.

– Miért nem láthatjuk már a TV 2 BL-találkozóin?

– Nem emberi és nem szakmai okok miatt.

– Hajdú B. Istvánnal az utóbbi évek legüdítőbb sportközvetítései fűződtek a nevükhöz...

– Rengeteget készültünk. A próbaadásoktól a meccsre írt anyagok összeolvasásán át a Melyikünk beszéljen éppen?-kérdéséig mindent megkomponáltunk, hogy aztán összeszokottan, a szó jó értelmében könnyedén közvetíthessünk. Rosszul érintett, hogy vége lett, pláne, mert tőlem még sosem váltak meg.

– Legalább nem kell annyit hajnalban Szegedről Pestre vonatoznia.

– Pedig annak is megvan a bája: megesett, hogy a büfékocsi személyzete kávéval ébresztett Kőbánya-Kispestnél.

– Nyugodtnak tetszik.

– Az vagyok.

– Igen? Abcúg, Szeged!

– Ajjaj, ezzel vigyázzon!!!

– Tehát igaz: egyedül a csapatával lehet felidegesíteni...

– Na hallja: elsősorban mégiscsak szegedi kosárőrült vagyok.