Túl azon, hogy a mecsekieknek minden bejött, a publikum még a záró dudaszó után húsz perccel is vastapssal ünnepelte övéit, ami nem csupán a „kiütéses” sikernek szólt, hanem annak is: az eladósodott klub játékosai szorult helyzetükben sem az elmaradó fizetésekkel vagy a jövőt fenyegető kizáró határozatokkal foglalkoztak, hanem hitet tettek egy közösség mellett.

Amúgy a soproniaknak egypontos siker is elég lett volna, hogy megszerezzék az első helyet, s úgynevezett pályaelőnyből várhassák a folytatást, de erre esélyük sem volt: az amerikai Quigley (25 pont, 7 lepattanó, 4 „gólpassz”),Fegyverneky (17, 4, 5) és Iványi (6, 9, 6) vezérelte vendéglátók akkor is találtak volna, ha a nézőtérről kísérelnek meg dobásokat. Jellemző a helyzetre, hogy a valóban egymásért küzdő pécsiek közül Quigley Iványi csodás képességeire terelte a szót, amikor a meccs legjobbjaként nyilatkozott. Ezzel együtt Djokics társulatának sok oka nincs a dajdajozásra. Részint mert az egylet pénzügyi helyzete e parádétól még ugyanúgy csődközeli, mint eddig; részint pedig mert e hét végén immár a körmendi Magyar Kupa-döntőben van jelenése a négy legjobb női garnitúrának, s jelentős százalékos aránnyal jósolható: annak aranycsatáján is összecsap a címvédő Pécs a még egyszer ilyen rosszul aligha kosárlabdázó Sopronnal...

Miután a vetélytársak az elmúlt tizenöt évben rendre egymás között „osztják el” a címeket, az alapszakaszról nagyjából fölösleges volna bármit is mondani. A Győr még nem annyira erős, hogy beleszóljon a „nagyok” dolgába, a Zalaegerszeg meg a Ferencváros távolról figyel, a szintén anyagi gondokkal küszködő Szeged lassan összeesik, lejjebb pedig kiváltképp nem érdemes tekinteni: még sírva fakadna az ember...

Mindenesetre a bajnoki negyeddöntő párosítása ez: Pécs–Baja, Sopron–Szolnok, Győr–Szeged, ZTE–FTC. Hm, valami azt súgja: a döntőt a pécsiek és a soproniak vívják.