Közösség az oldalakon
Aztán így folytatta: "Aligha jönnek el megint az idők, amikor minden arról szólt, hogy csapat vagyunk a pályán és azon kívül is." Most visszatértünk a trénerrel a témára: vajon létezik-e még klubszellem, klubhűség, egyáltalán: klasszikus értelemben vett klub?
– A tizenöt-húsz évvel ezelőtti garnitúra szinte emblémája volt a korszak sportéletének. Egyetért?
– Persze, ráadásul magam is abban az időszakban voltam fiatal kézilabdás. A lányok remek csapatot alkottak a pályán és ugyanilyen nagyszerű társaságot a magánéletben is. Közösen buliztak, együtt jártak moziba, ismerték egymás barátait. Úgy éltek, mint egy nagy család. Hozzáteszem, ezzel nem voltak egyedül az akkori sportolói közegben. Szép idők voltak.
– A mai idők milyenek?
– Fogalmazzunk kíméletesen: mások... A sport elüzletiesedése, az internet elterjedése, a közösségi oldalak létrejötte mind-mind a gondolkodásmód, a magatartás megváltozását vonta maga után. De mondok valami sokkal profánabbat: meggyőződésem, hogy a mobiltelefonok megjelenésével kezdődött minden. Azzal, hogy már nem kellett feltétlenül találkoznunk ahhoz, ha valamit meg akartunk beszélni.
– Amit mond, az aligha sportspecifikus, az élet bármely területén igaz lehet. Vagy a sportra a fokozottabban érvényes?
– Annyiban mindenképpen, hogy egy-egy szakosztályt, csapatot hozzávetőleg azonos korosztályhoz tartozó, hasonló érdeklődésű fiatalemberek alkotnak, akik többségükben egyedülállók, és mindennek a tetejébe hétről hétre együtt, egymásért küzdenek a pályán. Tehát egy ilyen közösség értelemszerűen könnyebben kovácsolódhatna össze.
– De már nem kovácsolódik?
– Ezt azért nem mondanám, ám a korábbi, familiáris légkör nem jellemző. Ennek persze az is oka lehet, hogy a csapatok tele vannak légiósokkal, a klubok folyamatosan igazolnak új játékosokat, akiknek a beilleszkedése nem megy egyik napról a másikra.
– A klubhűség mára értelmezhetetlenné vált?
– A régi értelemben véve mindenképpen. Már az emlegetett ferencvárosi csapatban is akadtak olyanok, akik egy idő után elszerződtek – s ezt a szurkolók nehezen bocsátottak meg nekik –, újabban pedig már-már az a rendhagyó, ha valaki ragaszkodik az egyesületéhez. Mindenesetre jó érzés, hogy nálunk is akadnak olyan kézilabdázók, akik a kivételek táborába tartoznak.
– Újabban gyakran használják az edzők azt a kifejezést, hogy szerethető csapatot akarnak faragni a játékosaikból. Mik a kritériumai a „szerethetőségnek”?
– Természetesen az eredményesség az egyik követelmény. De a legkevésbé sem mellékes, hogy a csapatban legyenek figurák, fazonok, egyéniségek. A kisugárzás is meghatározó; hogy vidám, a foglalkozásukat – a sportot – élvező, sikeréhes társaság benyomását keltsék a játékosok. Sőt azt hiszem, ez a legfontosabb.
