Null-tízről jött vissza
– Az újságíró-iskolából kivágnának, de nincs jobb felütésem: mi történt?
– Két éve kezdődött. Éjszakánként képtelen voltam elaludni, ha meg sikerült, rémálmok gyötörtek. Az ismerőseim azt tanácsolták, forduljak pszichiáterhez, aki enyhe lefolyású depressziót diagnosztizált, és gyógyszert írt fel. Egy évig kellett volna szednem, de hat hónap után abbahagytam.
– Jobban érezte magát?
– Így van, megszűntek a tünetek. A csapatomban is jól ment a játék, szinte nem vesztettem meccset. Amikor itthon töltöttem a szabadságomat, lejártam a BVSC-be, élveztem az edzéseket, hülyéskedtem a gyerekekkel. Aztán októberben újrakezdődtek a problémák; a mellkasomban szorítást éreztem, előjöttek a korábbi pánikrohamaim.
– A környezetének nem tűnt fel, hogy visszaesett?
– A teljes képhez hozzátartozik, hogy siralmas anyagi lehetőségek között, ráadásul tizenhét éve magányosan élek, nagyjából a svájci létminimum harmadán, olykor a felén. Hazaköltözni sem láttam értelmét, mert tisztában voltam vele: Magyarországon még ennél is rosszabb körülmények fogadnának. A helyzet már régóta nyomasztott, de ahogyan erről, az állapotomról sem beszéltem senkinek. Azt gondoltam, helyrejövök, ám tévedtem. Karácsonykor például Pesten, egy ismerősömnél töltöttem néhány napot, de ki sem mozdultam a lakásból. Akkor már sejtettem, hogy baj lesz.
– S egyszer csak betelt a pohár?
– Január 28-án bajnoki mecscsünk volt. Aznap minden korábbinál erősebben tört rám a félelemérzés; nem mentem el a mérkőzésre, noha korábban ilyen nem fordult elő. Sose vettem komolyan az életet, talán még magamat se, de a pingpong szent volt a számomra. Ekkor azonban úgy éreztem, képtelen lennék játszani. Otthon maradtam. Bár csupán foltokban emlékszem a történtekre, az biztos, hogy bevettem ötven szem gyógyszert, és ráittam rendesen. A csapattársaim, elmondásuk szerint, ötpercenként telefonáltak, de én persze nem vettem fel a kagylót. Értesítették a rendőröket, ők törték rám az ajtót. Amatőr kísérlet volt.
– Kórházba került?
– Természetesen, ám már másnap kiengedtek. Hétfőn pedig újra játszanom kellett volna, de megint nem tudtam magam rászánni, hogy elinduljak. Leírhatatlan állapotban voltam, és este mindkét kezemen felvágtam az ereimet. Valaki nagyon vigyázhat rám odafönn, mert fölfoghatatlan módon nem véreztem el. A forgatókönyv mindenesetre ugyanaz volt: telefonok, rendőrök, kórház. Ezúttal már huzamosabb ideig.
– Most honnan hív?
– Az autóm mellől, aminek az árát még régebben spóroltam össze. De csak nézegetem, simogatom,mert a gyógyszerek miatt nem vezethetek. Viszont újra játszom, mi több, a klub a jövő év végéig szerződést hoszszabbított velem. Egy ideje jól vagyok, és már marháskodni is volt kedvem. Mondtam a játékostársaimnak, hogy tudjátok, három a magyar igazság, és a következő helyszín Dubai, a világ legmagasabb épületének teteje lesz. Onnan már aligha hibázom el.
– Nevetni nehezen tudnék... Mi vitte rá, hogy meséljen olyasmiről, amiről az emberek szinte kivétel nélkül mélyen hallgatni szoktak?
– Aki ismer, az tudja, hogy soha semmit nem titkoltam el. És nem szégyelltem azt sem: vagyok, amilyen vagyok. Jólesett beszélni. Szeretnék rendbe jönni.
