Nagy regény: vörös és fekete
Az akkor még építési befektető Berlusconi, illetve a Fininvest-csoport huszonöt esztendeje, 1986-ban vásárolta meg a csapatot. Nem tudni, mennyiért vette, de megváltóként érkezett: a ’79–’80-as bundabotrány és a Serie B után a vállalkozó Giuseppe Farina birtokolta (egyúttal a svéd Nils Liedholm edző irányította) Milan a csőd szélén állt. Berlusconi – a nyilvánvalóan rengeteg pénzen kívül – a klub régi idoljaihoz hasonló sztárjátékosokat szerződtetett, és a kispadra Arrigo Sacchit, majd Fabio Capellót ültette. Ügyvezetőnek bizalmasát, a korábbi antennaszerelő (és titokban Juventusdrukker)Adriano Gallianit tette meg; azóta is ő a Milan kulcsembere.
Nem a nagy hírű milánói klub Berlusconi első csapata: ’63-ban vállalata, az Edilnord nevével alapított sikeres ifjúsági együttest, melynek tulajdonosa és edzője is volt. A Fininvest későbbi menedzserei – Galliani, valamint az elnök fivére, Paolo Berlusconi – is játszottak benne. A miniszter- és klubelnök ugyan azt meséli, gyerekkora óta a Milanba szerelmes, ám az északolasz városban köztudott, hogy az Internek drukkolt, és eredetileg a kék-fekete klubot akarta megszerezni.
Az olasz vállalkozói életben mindig is szokás volt, hogy a leggazdagabbak klubot vettek maguknak. Berlusconit azonban nem csupán e hagyomány vezérelte, hanem az is, hogy kommunikációs szakértőként ráérzett a futball pályán kívüli hatalmára. „Sikeres vállalkozó sikeres csapata és fordítva: Itáliában a labdarúgás adja az igazi sikert és népszerűséget, s ha a futballban sikerül, akkor a politikában is menni fog!” – hirdette 1994-ben, amikor bajnokságot és választást is nyert, miközben pártja az olasz válogatott buzdításaként felhangzó Forza Italia! (Hajrá, Olaszország!) nevet kapta. A Milan ma a harmadik legnagyobb szurkolói táborral büszkélkedő olasz csapat a Juventus és Inter mögött (az öszszes drukker 13 százaléka szorít érte).
Az ellenzéki Milan-drukkerek a mai napig úgy igazolják magukat, hogy már Berlusconi előtt a vörös-feketéknek szurkoltak, de azt elismerik, hogy az üzletember-politikus fordulatot hozott a klub és az egész olasz labdarúgás történetében. A fogyasztói társadalomban elsőként teremtett globális bizniszt a milánói futballból, piaci termékként kezelve a klubot, melynek nemzetközi márkanevét gazdasági alapokon öregbítette; a modern kori brand tekintetében a Serie A tabelláját vezető Milan most is hetedik az európai rangsorban. Berlusconi tízet fizetett azért, ami előtte csak ötöt ért – vallják Itáliában, ahol talán csak azt nem bocsátják meg neki, hogy a politikát bevitte az addig pártmentes labdarúgópályákra. Azt viszont értékelik, amikor a szünetben lerohan az öltözőbe, és valósággal átveszi az edzői irányítást. Berlusconi 2008-ban lemondott klubelnöki tisztségéről (de persze kapcsolatot tart a Milannal); elöljáróként is utóda a lánya, Barbara. Az ő feladata lesz az utóbbi években csaknem a felére, 25 ezerre csökkent pártolótag-létszám növelése.
A Berlusconi-érában a Milan halmozta a sikereket. Tizenhét bajnoki címe közül tízet nyert az utóbbi huszonöt évben; hét BEK-(BL-) diadalából öt ebben a korszakban született, és négy klub Világ Kupa- (vb-) elsőségéből hármat ez idő alatt ért el. A vörösfekete együttesben extraklasszisok serege szerepelt a negyedszázad során, úgyhogy All Star 11-et nem is merünk hirdetni, csupán 22-es keretet állítottunk össze a szóban forgó időszak legnagyobbjaiból: Galli, Dida (kapusok); Cafu,
Franco Baresi, Nesta, Costacurta, Desailly, Thiago Silva, Maldini (védők); Gullit, Rijkaard, Albertini, Pirlo, Donadoni, Leonardo, Rivaldo, Kaká, Ronaldinho (középpályások); Szavicsevics, Van Basten, Ronaldo, Roberto Baggio (csatárok). A 2006-ban világbajnoki címet nyert olasz válogatott öt Milan-játékosa (Nesta, Gattuso, Pirlo, Inzaghi, Gilardino) közül három, fájdalom, kimaradt, miként Panucci, Ancelotti, Boban, Seedorf, Weah, Kluivert, Sevcsenko és sokan mások is...
