„Természetes, hogy gyakoribbá váltak a sérülések, hiszen a mérkőzések, a versenyek dinamikája megváltozott” – említi Pavlik Attila, a Magyar Sportorvos Társaság főtitkára, az Országos Sportegészségügyi Intézet főorvosa. Konkrét adatok is alátámasztják a szavait. Dobos József, aki szintén a Sportkórház főorvosa, a pekingi olimpia magyar szereplőit vizsgálta, csaknem száz versenyzővel készített interjút, és az eredmények megdöbbentőek. Az ötkarikás játékokon tizennégy kézilabdázó vett részt, közülük tizenketten beszéltek „kórtörténetükről” az orvosnak: minden játékost műtöttek már, a tucatnyi sportolót összesen huszonkilencszer. A küldöttségben akadt olyan, aki pályafutása során már hétszer feküdt kés alá...

Igaz, a különböző sportágakban eltérő a sérülések valószínűsége és jellege. Érdekesség, hogy olyan „veszélyes övezetben”, amilyen az ökölvívás, fölöttébb ritkák a műtéti beavatkozást igénylő sérülések. Ezek az esetek is inkább a kiegészítő sportágak (futball, futás) „eredményei”. – Ellenben a kézilabdázók és a labdarúgók körében gyakori a boka- és térdízület sérülése, míg a vízilabdázók és a röplabdázók sokszor küzdenek vállbántalmakkal, a dobószakágakban a könyökfájdalmak okozhatnak problémát – sorolja Pavlik.

A szakember arra is felhívja a fi gyelmet, hogy bizonyos bántalmak nem jelentkeznek a sportoló aktív korszakában. Példaként vízilabdás esetet említ: a játékos nem érzi tehernek a folytonos „taposást” a mindennapokban, ám a nem túl változatos mozgás hosszú távon akár csípőprotézishez is vezethet. Dobos szerint hasonló következményekkel számolhatnak a kenusok, akik akár maradandó gerincelváltozást is szenvedhetnek. Tanulmányában a doktor már évtizedekkel ezelőtt rámutatott: a sportolók mind fiatalabban kezdik a tréningeket, ellenben egyre hosszabb a pályafutásuk, így a károsodás esélye nő. „Még csak nem is különösebben meglepők az eredmények annak fényében, hogy a kenusok hozzávetőleg háromezer kilométert eveznek egy évben, azaz körülbelül hatszázezer alkalommal végzik el ugyanazt a térdelve húzó mozdulatot, amelyet húsz-huszonöt éves pályafutásuk során akár tizenkétmilliószor is megismételhetnek.” Felvetődhet a kérdés, miért vállalja a fájdalmat a sportoló. A válasz persze az: győzni akar. Akadnak, akik egész életüket az áhított cél, például az olimpiai bajnoki cím megszerzésének szentelik. Akik megvalósítják az álmukat, azok könnyebben fogadják el, hogy áldozatot kellett hozniuk az aranyért; azon sem ütköznek meg, ha harmincöt-negyven éves korukban már protézisre szorulnak.

CSONTTÖRŐ GALÉIRA - Klikk a képre!

A modern élsport egyre gyorsabb, dinamikusabb, látványosabb - és a sportolók számára éppen ezért egyre veszélyesebb. Ki gondolta volna, hogy a boksz az egyik legbiztonságosabb sportág?

A honi sportorvoslás felkészült a bonyolult testi problémák kezelésére. A szakma nívójával – a szakemberek szerint – nincs különösebb gond, ha csak annyi nem, hogy „a szoftver rendben, a hardver kevésbé.” Értsd: hiába az értő orvosok, ha a technikai feltételek meg sem közelítik a fejlett európai országokban megszokottakat. Arra a kérdésre, hogy ezért oly népszerű-e például a labdarúgók körében néhány „sztársebész”, aki a legmodernebb eszközökkel dolgozik, Dobos azt feleli: óvatosan kell bánni a „hihetetlen gyógyulásokkal.” Példaként Arjen Robben esetét citálja: a holland futballista a magyar válogatott elleni felkészülési meccsen sérült meg a múlt évi világbajnokság előtt. A szakemberek –lenyűgöző módon – „összedrótozták” a tornára, amelyen pályára is lépett. Arról kevesebb szó esik, hogy a labdarúgó fél évet kihagyott a vb után, és csupán az idén tért vissza a játéktérre.

Az idézett példa felettébb gyakori. A sportolók ugyanis sok esetben bármit hajlandók megtenni azért, hogy pályára léphessenek. Vagy azért, mert életük legfontosabb versenye következik (olimpia, világbajnokság), vagy mert munkaadójuk elvárja, hogy – a busás fizetés fejében – mihamarabb felépüljenek, és segítsék a csapatot. Az orvosok ilyen esetekben nem tehetnek egyebet, mint hogy figyelmeztetik a versenyzőket a sietős visszatérés kockázataira, továbbá arra, milyen rövid és hosszú távú következményekkel járhat, ha nem fogadják meg a javaslatokat. A sportolók általában a „gyorsított eljárás” mellett döntenek, a szakemberek pedig tudomásul veszik a határozatot, hiszen soha nem tudni, melyik a versenyző utolsó esélye. Nem szólva arról, hogy néhány alulfinanszírozott szakágban ösztöndíjtól, szponzori támogatástól esik el az érintett, ha sérülése miatt kimarad a válogatottból vagy kihagyja a világversenyt. Inkább kockáztat tehát. Ennek folytán – Pavlik szerint – az érintettek bizonyos sérülésekkel megtanulnak együtt élni. A kézilabdázók például kisebb bokaszalag-sérülésekkel olykor orvoshoz sem mennek: rögzítőkötéssel indulnak a tréningre.

Egyébiránt a legfőbb cél: a sérülések megelőzése. Pavlik kiemeli az úgynevezett proprioceptív tréningben rejlő lehetőségeket. Az FTC női kézilabdacsapata alkalmazza is a speciális gyógytornát, amelynek célja, hogy csökkentse a sérülések valószínűségét. Alkalmazásának mellőzését gyakran indokolják azzal: drága időt és pénzt vesz el. Csakhogy minden olcsóbb, mint hónapokra elveszíteni néhány játékost, akiknek eredményességén a szezon sikere múlhat...

Akárhogyan is, a szakemberek egybehangzóan állítják: a társadalom minden tagjának aktivizálnia kellene magát. Az egészségtudatos életmód alapja ugyanis a rendszeres testmozgás. Ám az élsport más kávéház. Miként Dobos összegez: „Az élsport káros lehet az egészségre, ám azok a fiatal sportolók, akik esélyesek arra, hogy fő foglalkozásban sportoljanak, tudják, mit vállalnak. Különben is: minden szakmának megvannak a maga rizikói. A topmenedzserek például a stressz miatt betegek. Döntés kérdése, hogy ki, mit választ.”