– Hogyan derült ki, hogy daganatos beteg?

– Hozzávetőleg két hét telt el az után, hogy hazaérkeztünk a világbajnokságról, amikor egy edzésen fájdalmat éreztem a hasam tájékán. Azonnal orvoshoz mentem, izomhúzódástól tartottam. Az ultrahang valamiféle elváltozást mutatott, a CT cisztát jelzett. Néhány hónapos pihenőre számítottam. A biztonság kedvéért MR-vizsgálatra is elmentem. Amikor megtudtam az eredményt, összetörtem.

– Mire gondolt, amikor közölték a hírt?

– Iszonyúan nehéz volt. Mindig ott járt a fejemben a kérdés, hogy miért éppen én. Heti négyet edzek, nem iszom, nem dohányzom.

– A hírek térdsérülésről szóltak. Miért nem beszélt a betegségről?

– A családommal értékeltük a helyzetet, és úgy döntöttünk, nem beszélünk a daganatról. A média fokozottan figyelt ránk a világbajnokság után, nem szerettem volna, ha arról szólnak a hírek, hogy Kassai asszisztense rákos. Csak a hozzátartozók, valamint a közvetlen kollégáim – Kassai Viktor és Vámos Tibor – tudtak a betegségről.

„Iszonyúan nehéz volt”

– Mi következett a diagnózis után?

– Műtét. Dr. Buzogány István és dr. Bagheri Fariborz hétórás operációval távolította el a daganatot. A laporoszkópia nevű eljárással végezték a beavatkozást, így nem kellett harminccentis vágást ejteni a hasfalamon. Ennek köszönhetően a rehabilitációs időszak is sokkal rövidebb volt. És persze segített a családom, a párom, Viktória, a barátok, továbbá Lance Armstrong Bicikli életre-halálra című könyve. A rákból fölépült amerikai bringás azt írta, hogy a daganatos betegség az élet Tour de France-a. Ha lefordítom a saját szakmámra: ez volt életem meccse.

– Akadt pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy esetleg veszít?

– Mindenkinek eszébe jut, hogy alulmaradhat. Hamar felfogtam, hogy itt két lehetőség van, azaz vagy sikerül, vagy nem. Nincs középút.

– Hogyan dolgozta fel, hogy a kór éppen élete csúcspontján, néhány héttel a világbajnokság után támadta meg?

– A mennyből a pokolba kerültem – barátaim egyike így foglalta össze a helyzetet. Amikor a műtét után fölébredtem, fölemeltem a paplant, és egy emberi roncsot láttam. Megannyi vezeték lógott ki a testemből, két és fél hónappal korábban pedig még a vb elődöntőjén működtem közre. Nem tudtam felfogni. A nővérek utóbb megemlítették, hogy sok daganatos beteggel találkoztak már, ám olyannal alig, aki úgy össze volt törve lelkileg, mint én.

– Ez volt a mélypont?

– Igen. Amikor magamhoz tértem a kórteremben, akkor csak egy sípoló hangot hallottam, amely a szívműködést jelezte. Értelmezhetetlen volt a helyzet.

– Akkor még kételkedett abban, hogy meggyógyul?

– Érdekes időszak volt. Olvasgattam az interneten a történeteket. Csodák és tragédiák sorát ismertem meg. Csakhogy nem tudtam elhelyezni magam a sakktáblán, nem tudtam, melyik csoporthoz tartozom majd.

– Mikor kezdte elhinni, hogy legyőzheti a rákot?

– Amikor Vágner László, a Játékvezetői Bizottság elnöke közölte velem: utazom a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjére. Sokat jelentett, hogy a vezetőség mindvégig kitartott mellettem, és bízott bennem.

– Érzett valami különlegeset, amikor kisétált a csapatokkal a San Siro hetvenötezer nézője elé?

– Semmit. Akkor csak a feladatra koncentráltam.

– És a találkozó után?

– Amikor beértem az öltözőbe, akkor átfutott az agyamon, hogy megcsináltam. És nagyokat nyeltem, amikor a kollégák átadtak egy ajándékot.

– Ma már kijelenthető, hogy meggyógyult?

–Az csak tíz évmúlvamondható el. Addig rendszeres kontrollokon veszek részt.

– Mit érzett, amikor még a kórházi ágyból nézte a Kassai Viktor vezette, Erős Gábor nélkül fölálló „csapatot” a televízióban?

– Korábban, ha egy hiba miatt nem mehettem a fiúkkal, akkor keserűséget vagy fájdalmat éreztem. A betegség időszakában nem támadtak ilyen gondolataim. Nekem ugyanis fontosabb meccsem volt. Az életemért.