Nyílvesszőfutás
Azt mondja a kolléga, hogy ő csak két alakját ismeri az íjásztörténelemnek, Tell Vilmost és Robin Hoodot. A kolléga ezzel szinte mindent elmond.
Amikor Nagy Bélát, a sportág 68 éves hazai „emblémáját” kérdezem arról, van-e remény rá, hogy az 1980-as, moszkvai olimpián elért ötödik helyét végre túlszárnyalja egy honfitársunk, a válasz szomorú „nincs”.
– Bár az íjászat csigás, vagyis szinte már gépesített ágában értünk el néhány szép eredményt, a világszerte jóval nagyobb tekintélyű olimpiai számokban máig a nyolcvanas évek elején felállított rekordjaim élnek idehaza. A sportág bázisa bántóan szűk, egy-egy versenyen jó, ha húszan-harmincan elindulnak.
Nagy számáraamúgyamoszkvai produkció nem tartozik a kellemes emlékek közé, tekintve, hogy a viadal első két napja után még a mezőny élén állt.
– Az utolsó felvonás előtt meg is kérdezte Buda István, az OTSH akkori elnöke, hogy „na, mi lesz a vége, Bélám?”, mire én megjegyeztem, hogy tudtommal a maratonifutót sem faggatják harminc kilométernél az esélyeiről. Aztán sikerült is eltolnom mindent, nullást lőttem, és a technikai hiba nyomán csak ötödik lettem, holott már egy közepes kísérlettel minimum érmet nyertem volna.
A hajdani klasszis szerint az az alapvető gond az íjászattal, hogy rendkívül költséges sportág: egy komolyabb íj 200–300 ezer forintba kerül, és a tucatos kiszerelésben kapható versenyvesszőkért is elkérnek 120 ezret. Nem csoda, hogy a magyarok öt-hatévente cserélik csak a vesszőket, miközben a külföldi menők minden esztendőben újat vesznek. A gyerekek számára léteznek ugyan jóval olcsóbb felszerelések is, valamiért mégsem jó a sportági marketing.
Nagy egyébként még most is versenyez, igaz, már csak a veteránok között. Azt mondja, akkora a szerelem, hogy képtelenség lemondani róla. De vajon mi a jó az íjászatban?
– Önfegyelemre, koncentrációra tanít, jó levegőn, remek társaságban űzhető – szól a magyarázat.
És mi nem jó benne? – próbálom megfejteni a tömegeknek a sportág iránti távolságtartásának okát.
– Hogy a legkevésbé sem látványos. Noha a nemzetközi versenyeken már modern eredményközlő berendezéseket működtetnek, és a nézők kivétel nélkül távcsövet használnak, mi ebben a tekintetben is kullogunk a világ után. Pedig nyilván nem a véletlennek, hanem a sportággal való törődésnek köszönhető, hogy Dél-Koreában, Amerikában, Oroszországban, Franciaországban vagy Lengyelországban ezrek ülnek a lelátókon.
Aztán van-e kiút? – érdeklődöm a megoldás felől, de a hazai idol nem áltat.
– Ha a sportpolitika úgy akarná, biztosan lenne. Dél-Koreában például elhatározták, hogy számukra fontos az íjászat, ezért az általános iskola negyedik osztályától kötelezővé tették az oktatását. Tessék mondani, hol tartunk mi ettől?
