Bánhegyiné, Szalayné, Torma vagy Prouza, Buzek, Tatár... A magyar sport „húzónevei” voltak ők az ötvenes, hatvanas, hetvenes években; mindmind olyan sportág képviselői, amelynek válogatottjai olimpiákon szerepeltek, Eb-érmeket nyertek, klubcsapatai pedig a kontinens meghatározó együttesei közé tartoztak.

Tessék mondani: hová lett minálunk a röplabda? – szegezem a kérdést a 73 esztendős TatárMihálynak, a nemzeti dresszt 261-szer magára öltő hajdani világklasszisnak, aki legféltettebb ereklyéi között nemcsak az 1963-as Eb-ezüstérmet őrzi, hanem az ’58-as kontinenstorna legtechnikásabb játékosa, továbbá a ’62-es vb legjobb ütője címet igazoló elismerést is.

– Magam is keresem rendületlenül, de mindhiába – kezdi az 1964-ben, Tokióban olimpián is játszó exspíler. – Húsz-huszonöt éve eltűntek a csapatok, az egyéniségek és velük együtt a nézők. Budapesten végképp elkeserítő a helyzet. A férfivonalon nincs már Tungsram, Vasas, Újpest, Spartacus, Honvéd, csupán a Csepel tartja a frontot – de ma már ott sem Buzek Laci bombáitól rettegnek –, és a női mezőnyben sem állunk jobban: a múlté a Dózsa, a NIM, majd az abból lett Vasas, a Tungsram és a BVSC is. A miértre a visszavonulása után szakvezetőként ugyancsak eredményes Tatár sem tudja a választ, legfeljebb találgat.

– Amíg a kézi- vagy a kosárlabdasport vezetői a rendszerváltozás után felismerték, hogy új szelek fújnak, addig a mi sportágunk irányítóiról ez nem mondható el. A többiekhez hasonlóan a korábbi állami forrásokat nélkülözni kénytelen röplabda adós maradt a marketinggel, a szponzorok felkutatásával, és a pénzhiány közepette folyamatosan esett a színvonal. Ebből következően tűntek el sorra a csapatok, maradtak el a tévéközvetítések, és persze a nézők is. Manapság egy-egy bajnokin jó, ha százan-kétszázan összegyűlnek, ám a közönség jó részét a játékosok családtagjai, ismerősei alkotják.

Miközben a röplabda a világ legnépszerűbb sportágainak egyike, és Európa ebből a szempontból is szerencsésebb felén rendre telt ház előtt játszanak a „föld-levegő akrobaták”, a sportággal kapcsolatban már nem álló, azért csupán erősen aggódó Tatár szerint addig kellene cselekedni, új alapokról kezdeni az építkezést, amíg nem lesz túl késő. A megoldási javaslatot sem titkolja el:

– A röplabdát ugyanaz a rém egyszerű orvosság hozhatná helyre, ami az egész országot: tanulni kellene azoktól, akiknél jól mennek a dolgok.

Hatvanas évek: hajt a Tatár