Teke: a letarolt sportág
Mondhatni, meggyőző adat, hogy négy oldalt tölt meg a Magyar Sport Enciklopédiában a sportág hazai világbajnokainak listája. Csányi Béla, Kristyán Zsuzsa, Grampsch Ágota vagy Mészáros József neve egykoron jól csengett sportberkekben, ám manapság egy középiskolai kvízverseny részvevőivel jól kitolnának, ha a tarolókkal kapcsolatos kérdést adnának fel nekik. Hová lett a magyar népi sport, a teke?
– Jelentem, létezünk – reagál Németh Lajos kétszeres vb-első, korábbi osztrák szövetségi kapitány, aki 65 évesen Ausztriában játszik légiósként. – Nem mi tűntünk el, csak a hírünk. Amióta a pénz mindent ural a sportban, nekünk senki nem szorít helyet a tévéműsorokban, de még a lapok hírrovataiban sem. Pedig a versenyzők száma nem csökkent, az eredményeink továbbra is világszínvonalúak.
Németh szerint a rendszerváltozás után változott meg a sportág megítélése, s ma már csak emlék az 1988-as vb, amely napról napra nézők tömegét vonzotta Budapesten. Ugyanakkor a klubok továbbra is „telt házzal” működnek, s a szakember úgy tudja, hozzávetőleg százezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeresen tekéznek.
– Az a jó ebben a sportágban, hogy kortól függetlenül űzhető, élversenyzői és hobbiszinten egyaránt – magyarázza Németh. – A vidéki kocsmákban még az is belefér, hogy az ember ne csak a golyót, hanem a sört is gurítsa.
A teke amúgy nemzetközi szinten sem éli virágkorát; Németország mellett főként Kelet-Európában, Magyarországon kívül Ausztriában, Szlovákiában és Romániában, valamint a délszláv államokban, Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában játsszák magas szinten. A többi kontinensen viszont már-már ismeretlen. Nem véletlen, hogy az olimpiai programba nem sikerült beférkőznie, s a remények a jövőre nézve sem jók. De van-e kivezető út az „illegalitásból”?
Az 1980-as évek világklaszszis tekézője poénosra veszi a figurát: „Magam mostanáig nem láttam a kiutat, ám tiszteletre méltó és önmagában biztató, hogy a Népszabadság riportere a tollára tűzi a problémát.”
