Claude Onesta együttese – noha a játékrész bizonyos szakaszai kissé hektikusan alakultak – mindvégig magabiztosabbnak látszott, és a balszélső Guigou, na meg a társak, a már a finálé előtt a vb legjobbjának választott Karabatic, továbbá Fernandez és Barachet vezérletével háromgólos előnye tudatában vonulhatott pihenőre (15:12).

A másik oldalon az első félidőben ötször eredményes átlövő, Mikkel Hansen tartotta a lelket a kollégákban, ám kisvártatva az egész dán csapat euforikus állapotba került, és ott lihegett a rivális nyakán. Olyannyira, hogy 25:25-nél beérte ellenfelét, s bár a hátralévő időben az extraklasszis gyülekezet megint csak meglépett két góllal, a rendes játékidő hajrája elképesztő izgalmakat hozott. A franciák 31:30-as vezetésénél – amikor már csak öt másodpercet kellett volna kihúzni –Bertrand Gille-t kiállították a spanyol játékvezetők, az északiak pedig, kapusukat lehozva, hét mezőnyjátékossal támadhattak öt ellenében. A kettős emberfórt Spellerberg három másodperccel a lefújást megelőzően gólra váltotta (31:31), minek nyomán kétszer ötperces hosszabbítás következett.

A továbbra is parádés légkörű – egyhamar aligha felejthető – mérkőzés repetájának első felvonása a címvédő egygólos előnyénél zárult (34:33), s a hatalmas szívvel, pazarul játszó skandinávok az újabb egymásnak feszülésben már nem tudtak fordítani, így búcsút kellett mondaniuk történetük első világbajnoki címéről szőtt álmaiknak (37:35).

A francia válogatott a vb végén tehát csak-csak ellenfelére akadt, de megmutatta: nem csupán laza játszadozás közepette, hanem vért izzadva is képes győzni. A remekbe szabott kézimunka eredményeként a társulat végképp beírta magát a sportág históriáskönyvébe: a mostani a negyedik világbajnoki aranya, s hasonló kollekcióval férfi kézilabdában csak a múlt két szuperhatalma, Románia és Svédország büszkélkedhet.

Döntő: Franciaország–Dánia 37:35 (hosszabbítás után). A harmadik helyért: Spanyolország–Svédország 24:23.