Mi, mennyi, miért?
Megannyi analízis, óhajgyűjtemény, politikai nyilatkozat taglalta már a látványsportágakban szereplő magyar csapatok felemelkedésének lehetőségét, ám a realitások azt jelzik: a hazai és régiós sportvállalkozások csupán kivételes esetben versenyképesek a nyugat-európai riválisokkal.
A futball még csak különösebb elemzésre sem érdemes, amennyiben a dollártízmilliókat költő ukrán Sahtyor Donyeck is esélytelen arra, hogy a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé verekedje magát. Magyarországon pedig elvétve akad olyan méretű magánvagyon –már ha akad... –, amely lehetővé tenne hasonló léptékű befektetést. Muszbek Mihály sportközgazdász szerint komoly hátrányt jelent, hogy Magyarországon mindössze húsz év volt a tőke felhalmozására, ami történelmi távlatban nagyon rövid idő.
A gazdagok jövedelmük 3-5 százalékát fordítják imázsépítő szórakozásra, ám ez az öszszeg nem biztosít elég forrást a nemzetközi szint eléréséhez. A kis- (családi) vállalkozások pedig képtelenek eltartani kontinentális szinten is versenyképes együtteseket. A szakember hozzáteszi: „A kelet-középeuró pai sportstruktúra sem megfelelő. Az olyan városok, mint Debrecen, Győr, Nyíregyháza, túlfeszítik a húrt, amikor megannyi élvonalbeli együttest tartanak fenn.” Külföldi példákat citálva kiemeli: a kis közösségek – akár a helyi identitás alakításának részeként – erős összefogással, a források koncentrálásával európai élcsapatokat építhetnek. Elég csak a hetvenezer lakosú francia város, Bourges kosárlabdacsapatát vagy a negyvenezres lélekszámú német település, Lemgo kézilabda-együttesét említeni.
Veszprémi unikum
Kitűnő hazai példa a hatvanezer ember lakta Veszprém férfi kézilabdaklubja: a bakonyi városban közösségépítő erővé vált a sportág. A csapat, ha nem is hódította el még a BL-címet – második már volt –, rendre érdekelt a viadal zárószakaszában. Ám a kitűnő eredmények, a helyi összefogás, az erőforrások koncentrációja sem elég ahhoz, hogy az egylet pénzügyi tekintetben felvegye a versenyt a tehetős nyugat-európai klubokkal. Pedig a büdzsé – a főszabály szerint – a kézilabdában is meghatározza az előmenetelt. Összehasonlításképpen: amíg a Baj
nokok Ligája címvédője, a német Kiel hozzávetőleg 10 millió euróból, azaz nagyjából 2,7 milliárd forintból gazdálkodik, addig a banki főtámogatót maga mögött tudó hazai topklubnál megközelítőleg 1 milliárd forintból dolgoznak. A különbség persze így is kézzelfogható: ha a múlt évben a Kiellel döntőt vívó Barcelona játékosa, Nagy László pillanatnyilag a veszprémieknél szerepelne akkora fizetésért, amekkorát a katalánoknál kap, akkor a bakonyi klub aktuális költségvetésének körülbelül tizede az átlövő bérére menne el.
A futball mögött a legnépszerűbbnek tetsző kosárlabdában legföljebb a női vonal adhat viszonyítási alapot, lévén, hogy a férfi Euroliga a magyar együttesek számára az elérhetetlen kategóriába tartozik; a második számú sorozattal, a Eurocuppal szintén ez a helyzet, ráadásul a sorban harmadik EuroChallenge-ből sem sikerült továbbjutnia a nemzetközi porond egyetlen hazai részvevőjének, az itthon a legnagyobb költségvetéssel dolgozó Szolnoknak. A Tisza-partiak úgy 250 millió forintból terveznek, amely öszszeg az Euroliga dimenziójában értelmezhetetlen. A címvédő Barcelona 12 millió eurót, vagyis 9 milliárd forintot költ – az együttes még így is „kispályás” a 20 milliós Panathinaikosz mögött –, de az élvetélkedő negyedik helyén végző, hozzánk csupán kilométerben közel lévő belgrádi Partizan büdzséje is csaknem 4 millió euró. A patinás szerb garnitúrán kívül a horvát Cibona Zagreb és a szlovén Union Olimpija pallérozódik még a térségből az Euroligában, ami azzal együtt is figyelemre méltó, hogy a volt Jugoszlávia tagállamaiban a kosárlabda mindig preferált sportágnak számított.
Ahol mindent lehet
A női Euroligában van magyar fellépő, mindjárt kettő is: az egyaránt törzsgárdista Pécs és Sopron közül pénzügyileg utóbbi van „beljebb”, ám amíg a soproniak költségvetése – a Szolnokhoz hasonlóan – a negyedmilliárd forintos sávban mozog, addig a sorozat élklubjai simán tízszer annyit is elköltenek. A közeli vetélytársak közül a szlovák Kosice legfeljebb néhány tízmillió forinttal áll jobban, mint a Sopron, a horvát Gospic viszont kevesebből működik, mint a többiek. Ha a négyeket illetően a szegényház erős kifejezés is, tény, hogy az idei Final Fourra esélyes társulatok jelentősen „elléptek”. Az orosz Jekatyerinburg azt is megteheti, hogy egy elkívánkozó játékosának a teljes éves bérét kifizeti csak azért, mert az évad végéig nem akarja más csapatban látni. A négyes döntő vendégül látására és megnyerésére törő, Rátgéber László edzette török Fenerbahcse a doppingteszten megbukott világsztár, Diana Taurasi decemberi kiválása után lazán kivásárolta Sopronból Angel McCoughtryt, s aligha okoz neki gondot újabb (amerikai) játékos vétele az után, hogy ausztrál klasszisa, Penny Taylor magánéleti okok miatt távozik Isztambulból.
Bodrogváry Iván, a hazai szövetség női tagozatának elnöke, a FIBA Europe vezetőségi tagja és női bizottságának vezetője kapásból 10 millió dollárt (csaknem 2 milliárd forintot) mond, amikor a Jekatyerinburg büdzséjéről kérdezzük, ám gyorsan hozzáteszi: akár 15 milliót is mondhatott volna. „A szakadék óriási: éppen ezért döntött úgy a FIBA, hogy a következő évtől a női Euroligában nyolcas döntő lesz az eddigi négyes helyett – említi Bodrogváry. – Az elit nagyjából azt tesz, amit akar, ám az élcsapatok mögött található együttesek is tehetősebbek a magyaroknál. A férfiak mezőnyében egyenesen siralmas képet fest az összevetés: a távolság fényévekben mérhető, és akkor még nem is az abszolút topklubokra, hanem csak a második számú sorozat főbb reprezentánsaira gondoltam.”
Kis piacon nem megy
Persze még ez sem segít a régiós együttesek legfőbb problémáinak egyikén: Muszbek a piac nagyságát is megemlíti a fölfutás gátjaként. A potenciális hirdető a sporton keresztül nem éri el a kívánt nagyságú célcsoportot, így az e célra meghatározott keretet más formában költi el. Berkes Péter marketingszakértő ugyancsak erre a problémára hívja fel a figyelmet, s hozzáteszi: „A Magyarországon megjelent multinacionális vállalatok marketingstratégiájáról a cég központjában születik döntés. A leánytársaságok pedig aligha térhetnek el a központi direktívától...” A Semmelweis Egyetem adjuntusa megjegyzi: a piac mérete miatt eleve szűkösebb forrásokból gazdálkodhatnak a honi marketingdirektorok.
Egyébiránt akad csapatsportág, amelyben a régiós együttesek viszik a prímet: ez a vízilabda. A szakág elitsorozatában felülreprezentáltak a keletközép-európai csapatok. Berkes szerint beszédes, hogy éppen e sportágban föltűnő a lokális fölény: relatíve kis befektetéssel lehet sikert elérni. Ennek oka, hogy a televíziós társaságok nem kapkodnak a közvetítési jogokért, a merchandisebevételek részletezésétől pedig kegyeleti okokból eltekintünk... A konklúzió az, hogy a gazdasági értelemben kevéssé fejlett régiós sportvállalkozások, illetve egyesületek annál versenyképesebbek, minél kevesebb dollár és euró mozog a szakágban. Ami a világot érdekli, abban változatlanul kicsik vagyunk...
