– Középpályásként játszott a Duklában, a Spartában és a Bohemiansban is. Gyerekkorában melyik prágai csapatnak szurkolt?

– A Slaviának. De ott nem futballoztam soha.

– Bánta?

– Nem. A Dukla felnőttegyüttesébe – olyan kiválóságok közé, mint Ivo Viktor, Ladislav Vizek, Zdenek Nehoda – alig tizenhét évesen kerültem be, s ezért nem lehettem eléggé hálás Josef Masopust edzőnek, 1962 aranylabdás játékosának. A Spartában pedig törzsgárdistává váltam; az első osztályban összesen több mint kétszáz mérkőzésen szerepeltem. A válogatottban viszont csak ötször, mert egy brüsszeli tornán öszszecsaptam Magathtal, a német válogatott hamburgi középpályásával, és elszakadt a térdszalagom. Utóbb hiába gyógyultam fel, a nemzeti együttesbe sokáig nem hívtak.

– A mosolya arra utal, hogy nem különösebben csalódott emiatt…

– A szituációkat futballistaként és edzőként is tudni kell kezelni. Amúgy sincs okom a panaszra, hiszen négyszer voltam bajnokcsapat tagja.

– Debrecenben azt remélik: bajnokcsapat trénere lesz.

– Ezt 2011-re nem ígérhetem, bár lemondani nem akarok róla. Az első benyomásaim mindenesetre kedvezőek; nem csupán az újságírónak nyilatkozom így, a családomnak is ezt mondom.

– Jók az impresszói az athéniekhez képest is?

– Ne higgye, hogy akkora különbség van a görög és a magyar futball között. Rendben, a vezető athéni klubok magasabb kategóriába tartoznak, de az átlagszínvonalban nincs nagy differencia.

– Ezzel együtt is merész választás volt Magyarországra jönnie.

– A munka mindenütt egyforma, legföljebb a célok különböznek. A legnagyobb edzői sikeremnek természetesen azt tartom, hogy a Panathinaikosz 2004-ben kilenc pontot ért el abban a BL-csoportban, amelyben az Arsenal és az Eindhoven egyaránt tizet, a Rosenborg pedig csak kettőt szerzett. De Athén után elvállaltam a Most irányítását. A csapat az utolsó helyen állt a cseh bajnokságban, és amíg ott voltam, kétszer is bennmaradt. Ez – relatíve – hasonló eredmény volt, mint a Panathinaikosz európai előmenetele.

– Debrecenben mi a legközelebbi cél?

– A kölcsönös tisztelet megteremtése, mert a nélkül semmi sem megy. Aztán pedig olyan futball kialakítása, amelyben látható a szisztéma.

– Nehezen viselné, ha nem sikerülne?

– Nem könnyen, mivel impulzív alkatú vagyok, kifogást keresni meg nem szokásom. Igaz, a feszültséget van mivel levezetnem, mert ötvenhárom évesen is heti négyszer alkalmanként tizenkét kilométert futok, és imádok horgászni.

– Jut rá ideje?

– Most még nem Magyarországról beszélek, hiszen itt még nem rendezkedtem be. A gyakorlat azonban az, hogy sokszor az esti edzés után kimegyek a vízpartra, és reggelig ott maradok. Jobban pihentet, mint az alvás.

– Az igazi szenvedély azonban a futball, nem igaz?

– Olyannyira, hogy a fiam és a lányom is labdarúgó. Michal korábban a Viktoria Zizkov és a belga Westerlo együttesében szerepelt, most pedig a ciprusi másodosztályban játszik, míg Pavlina végigjárta a női futball meghatározó országait, Németországot, az Egyesült Államokat, Svédországot. A Bayern München, a Philadelphia vagy a Malmö profijának lenni szerintem nem csekélység.

– A meglepetése kisebb volt, amikor Debrecenből megkeresték?

– Nem. De most már az a fontos, hogy az ellenfelek ne lepjenek meg.

Debrecenben kéne nyerni...