Ismét téma – igaz: mikor nem? – a magyar futball anyagi helyzete; konkrétan viszonylagos finanszírozhatatlansága. Markovits László, a Vasas elnöke alkalmilag a Pepsifoci.hu internetes újságban elemezte a fenntarthatatlannak tetsző tényállást, amelyet korábban lapunkban is analizált, hogy tudniillik „időszerű valamiféle megoldást keresni”, mert rövidesen „nem lesz Vasas, de normális FTC se”. George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa – részben a financiális területet érintő kérdésekre reflektálva – kalkulációt végzett, amely alapján közölte: az élvonalbeli klubok költségvetése egy- és hatmillió euró (nagyjából 275 millió és 1,6 milliárd forint) közötti összeget tesz ki, ebből 130–190 millió forint jogdíjak és más kisebb bevételek alapján tervezhetően befolyik a csapatokhoz, a fennmaradó összeget pedig maguknak kell előteremteniük. Miután több együttes is (nyíltan) panaszkodik, alapos a gyanú: a társaságok a bevételi források bővítésekor kevéssé járnak sikerrel.

Miután idehaza piacgazdasági alapon – tisztelet a kivételnek – egyelőre képtelenség rentábilisan működtetni a futballvállalkozásokat, inkább a mérsékelten eurokonform „feltőkésítés” látszik a járható útnak, jóllehet aligha gondolhatja bárki, hogy mind a tizenhat NB I-es egylet milliárdossá tehető. Egyáltalán: mire elég az ominózus 1–6 millió euró? Dénes Ferenc sportközgazdász szerint – hároméves periódusokat alapul véve – a költségvetés meghatározza a tabellán elfoglalandó helyet, vagyis a nagyobb pénzből működő csapatok mindig „odaérnek”. Ennek alapján a legutóbb ezüstérmes, felfuttatott Videotonnak az idén meg kell nyernie a bajnokságot, de a tétel fordítva is igaz: anyagi lehetőségeit nézve a Szolnok nem lesz bajnok, miként Angliában a Wigan sem juthat a csúcsra.

A képlet – húzza alá Dénes – nemzetközi szinten is igaz. Ha a Real Madrid egymás után tízszer találkozik a Debrecennel vagy a Videotonnal, feltehetően ugyanennyiszer felülmúlja. A kérdés tehát inkább az, hogy a lokális futballágazat képes-e „felhúzni” magát a magasabb szintre, netán más megoldást kell keresnie. Hazánkban nem piacgazdasági alapú logika szerint működik a sportág – se pénz, se infrastruktúra stb. –, ugyanakkor Ukrajnában vagy Oroszországban sem feltétlenül ez a helyzet. E két országban – a sajátos, politikai szálakat sem nélkülöző belső viszonyokból fakadóan is – mintegy „odavezényelt” nagytőkések igyekeznek a topra juttatni klubjaikat. E „befektetéseknél” ráadásul – így Dénes – felárral is számolni kell, hiszen a brazil, argentin és más légiósok szerződtetésekor például a „földrajzi” viszonylatok sem mellékesek. „Egyszerűsítve: a hideget meg kell fizeti” – említi a sportközgazdász. Magyarország esetében felárral szintén kalkulálni kell, miközben adottak olyan tényezők – például a méretgazdaságosság, lévén, hogy kis nemzet vagyunk –, amelyek megszabják, hová érhetünk el.

Kérdésünkre, miszerint – jó szakmai, infrastrukturális, orvosi stb. hátteret feltételezve – Magyarországon mennyi pénzből lehetne olyan csapatot építeni, amely a Bajnokok Ligája vagy az Európa Liga főtábláján meccseket is nyerhetne, Dénes Ferenc azt feleli: évi nagyjából 30 millió euróból, azaz 8 milliárd forintból elvileg megteremthető efféle együttes. Kvázi összehasonlításképpen: a Videoton büdzséje 1,5-2 milliárd forintot tesz ki.

A székesfehérvári egylet költségvetésének kiadási oldalán őrültnek tetsző számok szerepelnek a honi vetélytársak lehetőségeihez képest, ám elenyésző adatok a kontinens középmezőnyéhez tartozó együttesekhez viszonyítva. Az ukrán bajnokság harmadik helyezettje, a Metaliszt Harkov, amely a Debrecen ellenfele volt az EL-ben, 6,3 millió euróért vásárolta meg Taisont, és további 4,5 milliót fizetett Cleiton Xavierért, a Palmeiras irányítójáért. A két futballistára többet költött (10,8 millió eurót, azaz hárommilliárd forintot), mint amenynyi a Videoton éves büdzséje, s akkor a labdarúgók fizetéséről még csak szót sem ejtettünk.

Jellemző, hogy a Harkovnak ilyen nagyságú beruházással sincs esélye arra, hogy otthon megelőzze a Dinamo Kijevet vagy a Sahtyor Donyecket. Fölöttébb kevés az esély arra, hogy egy hazai üzletember ennyit fektessen magyar csapatba, méghozzá azért, mert alig akad olyan méretű magánvagyon Magyarországon, amely ezt lehetővé tenné. A leggazdagabb kelet-európaiakat rangsoroló Forbes-listán elvétve találunk magyar nevet. Egy tőkeerős külföldi befektető persze megoldást jelenthetne, csakhogy üzleti alapon, ugye, nemigen működtethetők a magyar csapatok.

Ennek ékes bizonyítéka éppen a Videoton, amely hiába vezeti fölényesen a tabellát, nyeri sorra a mecscseket, nézőszáma néhány ezer főre tehető, így az ajándéktárgy-bevételek sem gazdagítják érdemben a klubot. Különféle árukapcsolással működhet a biznisz: erre tett kísérletet Tarsoly Csaba Győrben, amikor plázát és szállodát húzott föl a stadion mellé, illetve az FTC kapcsán is hasonló tervek bukkannak fel időről időre – minden eredmény nélkül. Egyébiránt az UEFA a minap publikálta jelentését, miszerint az európai klubok 1,2 milliárd euró (bő 300 milliárd forint...) rekordveszteséggel zárták a 2009-es évet. Gianni Infantino, az európai szövetség főtitkára bejelentette: a 733 első osztályú egyesület 4,8 százalékos növekedést produkált, 11,7 milliárd eurós bevételre tett szert a vonatkozó időszakban, ám mindeközben 12,9 milliárdot költött, ami a korábbi adathoz képest 9,3 százalékos különbséget jelent.

A gazdasági környezet, az áru (értsd: honi futball) minősége, továbbá az infrastrukturális feltételrendszer sem ad okot a bizakodásra. Pláne, hogy a jogszabály, amellyel a kormány adókedvezményt nyújtana az úgynevezett látványsportágakat támogató cégeknek – s amihez rendkívüli nagy reményt fűz George F. Hemingway is –, továbbra sem kapott zöld utat az Európai Bizottságtól.

Európában virágzik az ajándéktárgybiznisz. Idehaza ez a bolt sem megy