Az ötvenéves edző – mint elöljáróban leszögezi – nem először fordul szakemberhez, lévén, hogy ferencvárosi karrierjének múlt nyári kezdetén, előzőleg pedig Kaposváron is igényelte az efféle segítséget. Tudniillik „a pszichológia szakma”, vagyis számos olyan kérdésre képes választ adni, amelyre a futballszakmai munka során nem vagy csak kevéssé nyílik lehetőség. Segíthet például akkor, ha „egy játékos teljesen ellenérdekelt abban, hogy megnyíljon”. Az FTC-nél az idén immár tervszerűen építenének a külvilág számára anonim pszichológus bevonásából fakadó információs többletre, amely Prukner szerint „csak hozzátehet” a csapat előmeneteléhez. Feltéve persze, hogy az edző is fölkészült a pszichológus által föltártak befogadására és a konklúzióból következő lépések megfelelő alkalmazására. „Kivált, mert a döntési kompetencia az enyém: én viszem a vásárra a bőrömet” – így Prukner, akinek egyébként nincsenek pontos ismeretei arról, hogy Magyarországon hány futballcsapat alkalmaz pszichológust. Ha alkalmaz egyáltalán... Kapásból legföljebb dr. Csernus Imre pszichiáter győri munkásságát hozza fel.

„Sokan félnek a pszichológustól, de szükségtelen” – reflektál a tréner arra a tévképzetre, miszerint egy szakember csak megzavarhatja a munkát. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy konkrétan sportpszichológus adja a segítséget, mivel fölöttébb speciális területről van szó; a szakma „általános” képviselői aligha érzik pontosan a vonatkozó problémákat. Bár Prukner konkrétumokról nem beszél – egy-egy vallomás és az abból adódó megoldás kizárólag az érintettekre tartozik –, érdekességképpen fölidézi „a kaposvári folyamatot”. Labdarúgói eleinte ódzkodtak attól, hogy kitárulkozzanak dr. Lénárt Ágotának, majd – miután az edző ragaszkodott hozzá – később már igényelték is a beszélgetéseket/teszteket, végül pedig egyenesen hiányolták a klub anyagi gondjai okán elmaradó találkozókat.

„Magam már utánpótlásszinten is fontosnak tartom a sportpszichológusok alkalmazását, hiszen a fiatalokat is rengeteg környezeti hatás éri, így e tekintetben jelentős deficittel érkeznek a felnőttek közé” –összegez Prukner.

Pláne, hogy a többség egy idő után kimondottan akar beszélni róla.

„A sportpszichológia egészséges emberek felkészítése a csúcsteljesítmény elérésére. Ez sokféle tréninggel elősegíthető, ám akkor működik, ha az edzők, a játékosok nem zárkóznak el. Szerencsére mára sokan felhagytak azzal a meggyőződésükkel, hogy »nem megyek pszichológushoz, mert nem vagyok bolond!«. A kulcskérdés itt az: miként tudjuk a másik munkáját segíteni?” – említette lapunknak tavaly márciusban dr. Lénárt Ágota egyetemi docens, a 2008-as olimpia 170 tagú magyar sportolói különítményének egyik pszichológusa.

(A másik dr. Budavári Ágota volt.) S bár „a sport professzionalizálódása korában csapatmunka kell a sikerhez”, a hazai viszonylatokat illetően – tudomásunk szerint – előrelépés továbbra sem tapasztalható. Részint az avítt szemléletből, részint az örökösen hangoztatott pénzhiányból fakadóan idehaza azzal együtt sem kapott nagyobb hangsúlyt a sportpszichológia, hogy az immár célirányos képzés nyomán évről évre bocsátja útjára a szakembereket.