Se szén, se futball, se jövő
„Boci, boci, tarka, se füle, se farka, oda megyünk lakni, ahol tejet kapni” – a döbbenetes hangerővel fölcsendülő nóta zavarja meg a komlói sporttelep nyugalmát kora délután, amikor éppen teremtett lélek sem jár arra. A rendszerváltás előtti korszak mozgalmi dalaira emlékeztető felvétellel tüntető kisteherautó hamar továbbáll, így a létesítményt, amelyben egykor tízezer ember tombolt a helyi labdarúgócsapat mecscsein, újra megüli a csend.
A közeli presszóban, ahol mindössze egyetlen kék-fehér címer emlékeztet az elmúlt futballizmusra, kissé élénkebb a hangulat, ám megannyi keserűséget rejt minden elejtett mondat. Bár a helyi labdarúgásról érdeklődünk alkalmi beszélgetőtársainknál, minden egyéb előzi a sportágat. „Munkanélküli vagyok, ahogy a feleségem, a fiam és a lányom is az. Mégis miben reménykedjek? Ennek a térségnek már befellegzett” – von gyorsmérleget egy ötvenes, szakállas férfi a pultnál. Elárulja: az őszszel kilátogatott az NB III Dráva csoportjában vegetáló komlói garnitúra mérkőzéseinek egyikére, ám mindössze egyetlen pozitívumot tud említeni a találkozóról: „Megint nyitva volt a büfé...” Újabb fél vodkát kér (135 forint), és ismét odahagyva a sportot, az ásványkincseknél kötünk ki: „Még kétszáz évig bányászhatnánk, annyi szén van alattunk, de mindent tönkretettek. Pedig itt van negyven méterre, külszíni fejtéssel föl tudnánk hozni...” Grünwald Géza, a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztő-helyettese, aki könyvet is írt Komló sportjának történetéről, bólogat, miközben a bánya bezárása okozta sokkról érdeklődünk. „A szénbányák minden feltételt biztosítottak ahhoz, hogy az együttes sikeres legyen. Az egyesület öszszesen tizenegy évadot töltött az élvonalban. Igaz, volt, hogy csak átszállójegyet váltott az NB I-be...”
A helyiek rajongtak a csapatért, a drukkerek időről időre megtöltötték a tízezer néző befogadására alkalmas létesítményt; még a kevésbé fontos találkozókon is összegyűlt hatnyolcezer szurkoló a huszonötezer lakosú településen. Komló történetének legemlékezetesebb napja talán 1961. augusztus 20.: délelőtt Jurij Gagarin űrhajós vizitált az iparvárosban, délután az FTC futballművészei tették tiszteletüket a helyi együttes otthonában. A klub 1970-ben érte el legnagyobb sikerét, amikor a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjéig menetelt, ahol 3-2-re kikapott a fénykorát élő Újpesttől. A lilafehérek szerencsére a bajnokságot ismegnyerték, így a Komló indulhatott a KEK-ben. Az első körben a nagy hírű Crvena Zvezda 7-2-re nyert a baranyai együttes otthonában, ám a belgrádi visszavágón 2-1-re diadalmaskodott a komlói csapat. Talán ennek köszönhető, hogy dél-amerikai túrára indulhatott a bányászváros gárdája...
Az anyagi támogatás azonban egyre csökkent... Elsősorban azért, mert a Szénbányászati Tröszt központja Pécsre került, így a mecenatúra is irányt váltott. A nyolcvanas években az új bányaprogram még reményt ébresztett: az egylet ’85-ben visszaküzdötte magát a másodosztályba, de többre már soha többé nem futotta. „Jellemző, hogy a Komló most utolsó előtti az NB III-ban, mindössze az ezer lakosú Bogád község együttesét előzi meg a tabellán” – kesereg Grünwald. Hozzáteszi: „Ma már csak nehezen törhetnek ki a komlói gyerekek, esetleg ha a szülők bírják pénzzel a sportolást. A város soha nem heverte ki a bánya bezárása okozta sokkot.”
Biztosan nem, amennyiben a közeli ivókban a vendégek leginkább a szénről regélnek, amikor szóba elegyedünk velük. „Több ezer munkahely veszett el, mert nem hozták fel a szenet, amit fel lehetett volna!”,
„Ma is nagy üzlet lenne a bánya, de szándékosan tönkretették...”; záporoznak a panaszok. A futballcsapatról alig tudunk szót váltani. Végre megszólal egy bácsi, aki megélte a nemzetközi szereplést is: „Tudják, én sírtam, amikor a Népsport megírta, hogy a Komló legyőzte a Crvena Zvezdát. Akkor is sírtam, amikor bezárt a bánya. Most már se futball, se szén nem maradt. Semmink sincs.” Ránk mosolyog, és még egy kör forralt bort kér. Hetven forint decije.
