– Szokták-e kérdezni öntől: Feri, te normális vagy?

– Attól, hogy ilyen versenyeken indulok, szerencsére még nem hülyültem meg. De már csak azért sem találkozom ilyesféle felvetésekkel, mert aki ismer, az pontosan tudja: egyszerű ember vagyok. Egyszerű, aki kicsit tovább bírja a strapát.

– „Kicsit”. Ez jó...

– Márpedig a mindennapjaimból sem következik, hogy ekkora távokat teljesítsek. Miután az építőiparban dolgozom – burkolással kapcsolatos munkákat végzek –, reggel fél nyolc és délután öt-hat között nincs időm edzeni. Az úszást hajnalban oldom meg, amikor egy óra alatt két és fél kilométert teljesítek. Este pedig jöhet a futás; hozzávetőleg két óra, összességében tizenhat-huszonnégy kilométer.

– Azt hittem, komolyabban veszi az előkészületeket: körbefutja a fél országot, ha talál valami vizet, gyorsan csobban egyet, ilyesmi.

– A nagyobb versenyekre tematikusan készülök. Az idén a téli alapozáson és nyolc-tíz kisebb versenyen, például a maratonin túl...

– Állj! Maratoni mint kisebb verseny?

– Nekem olyannyira az, hogy amikor legutóbb cipőt vettem, mondtam is a srácoknak: na, ezt most betöröm valami rövidebb távon, éppen jókor jön a maratoni. Szóval: mindezeken túl részt vettem a huszonnégy órás futás magyar bajnokságán és Amerikában a világ leghosszabb kerékpárversenyén – előbbi alatt 239, utóbbi esetében 4850 kilométert tessék érteni –, továbbá duplán lenyomtam az Ironmant. Augusztustól októberig azért kétséges volt, hogy decemberben eljuthatok-e Mexikóba, tekintve, hogy az orvos nyaki gerincsérvet prognosztizált; a bal kezem le is bénult.

– Önnek ez nyilván apróság.

– Az első két hétben nem is edzettem, ám a kúrák nyomán rendbejöttem, igaz, szeptemberben csak második lettem az országos ultrafutó-bajnokságon. Az orvosom egyébként roppant kritikus, de a mexikói győzelmem után az elsők között volt, aki SMS-ben gratulált. Érthető, hiszen a sikerből ő is kivette a részét.

– Felfoghatatlan, hogyan képes ilyen irdatlan távot teljesíteni.

– Számomra is az. Ha úszás közben gyomorrontást kapok, az szinte eltörpül amellett, hogy olykor a „se kép, se hang” állapotába kerülök. A legnagyobb problémát amúgy is a vizes rész jelenti: nem csupán azért, mert későn és rosszul tanultam meg tempózni, hanem azért is, mert ott érzem a leginkább azt: delíriumban megyek. De legalább megtanultam úszás közben aludni.

– Monthy Pythonék örülhetnek...

– Kíváncsi voltam rá, megy-e. Először csak öt-tíz karcsapásonként néztem, hogy az alvás időszakában nem tévesztek-e pályát, majd amikor láttam, megy ez, hosszabb időszakokra is kiterjesztettem ezt az állapotot. Ám olyat is most éltem át először, hogy futásnál a lábam hozzátapadt a földhöz.

– Ööö...

– Egyszerűen nem lendült fel a lábam; meg is álltunk rögtön segítőmmel, Horváth Györggyel, aki a komáromi önkormányzat tűzvédelmi előadója. Előzőleg megállapodtunk, menet közben nincs lődörgés, csak sport, nem játszom el az élőhalottat. Kis evés és ivás után mentem is tovább.

– És milyen a célba megérkezni? Egyáltalán képes megállni enynyi kilométer után?

– Erre a csütörtök éjszakám adja meg a választ. Felkeltem, átmentem a dolgozószobába, az ott pihenő táskákból magamra kaptam egy nadrágot meg egy felsőt, és nekiindultam. Pontosabban csak majdnem, mert ekkor felébredtem. A feleségem kérdezte is, minden rendben van-e. Mondtam, hogy most már igen, de jó, hogy nem találtam a szobában egy futókört, mert akkor egy darabig biztosan nem jövök le onnan.