Urban szerint a saját nemükhöz vonzódó játékosok feltűnő jelenségek a pályán, mert túlzottan férfias viselkedéssel igyekeznek álcázni magukat, hiszen életük végeláthatatlan bújócska. Szexualitásukat titokban vagy otthonuktól távol kell megélniük: „melegszaunákba”, szexmozikba járnak, esetleg külföldi kiruccanásaik alkalmával szabadulnak a mindennapi maskarától.

A társasági életben „álszerelmek” segítségével tartják fenn a látszatot, azaz szembeszökően dekoratív hölgyekkel jelennek meg a partikon. Urban pillanatig sem titkolja, hogy egy esetleges coming out förtelmes következményekkel járhat: az őszinte játékost gyaláznák-pocskondiáznák a lelátóról, munkaadója akár útilaput is köthetne a talpára. Ám előbb-utóbb egy klasszis megelégeli az iszonyatos pszichikai nyomást, és vállalja a kitárulkozást.

Három év telt el az ominózus cikk megjelenése óta, ám a helyzet érdemben nem változott. Ahogy Philipp Lahm és TimWiese, a két német válogatott labdarúgó, úgy Corny Littmann, az antifasiszta, -rasszista, -szexista értékvilággal tüntető St. Pauli csapatának köztudottan meleg elnöke sem tanácsolná soha egyetlen játékosnak sem a „coming out”-ot. A sportvezető úgy véli, hogy egy esetleges vallomás nyomán olyan nyomás nehezedne a futballistára a mérkőzéseken, amelyet képtelen volna elviselni.

Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy eddig egyetlen élvonalbeli labdarúgó sem nyilatkozott arról, hogy azonos nemű embertársaihoz vonzódik. Igaz, Mario Gomez, a Bayern München német válogatott támadója éppen a napokban reklamált „paradigmaváltást”. A futballista bátorította a homoszexuális labdarúgókat: vállalják fel, hogy az azonos neműekhez vonzódnak.

„Van meleg alkancellárunk, és Berlin főpolgármestere is homoszexuális. Ez a kérdés nem lehet többé tabu!” – szögezte le. Különösebb következménye nem volt szavainak, pedig a különféle kutatások öt és tíz százalék közé teszik a biszexuálisok és a homoszexuálisok arányát az egyes társadalmakban. Egy németországi vizsgálat eredményei szerint a férfi lakosság 10–15 százaléka saját neméhez vonzódik. Ennek folytán fölöttébb valószínűtlen, hogy egyetlen meleg játékos sem bukkan fel az arénákban.

A „leleplezés” azonban még a bulvárlapoknak sem sikerült, noha számos labdarúgó kényszerült már magyarázkodásra egy félreérthető pillanat miatt. Zlatan Ibrahimovicot és Gerard Pique-t, a Barcelona korábbi és jelenlegi játékosát egy meglehetősen bensőséges beszélgetés közben kapták lencsevégre a fotósok. A Celtic két játékosa még kínosabb helyzetbe került: a paparazzók megörökítették, amint Darren O’Dea és Chris Killen hosszasan csókolózik egy glasgow-i kaszinó előtt. Ugyancsak nagy port vert fel Michael Becker nyilatkozata: Michael Ballack menedzsere a Der Spiegel riporterének mesélt arról, hogy a német válogatott dél-afrikai világbajnokságon mutatott – olykor szemkápráztató – játéka annak volt köszönhető, hogy több meleg futballista kap helyet a nemzeti együttesben, s ők kreativitásukkal új színt visznek a játékba.

A homoszexuális játékosok rejtőzködésének elsődleges oka, hogy a közeg a legkevésbé sem befogadó. A „stadionhangulat” illusztrálására elég Otto Baric korábbi osztrák és horvát szövetségi kapitány gondolatát citálni: „A homoszexualitás abnormális, így sohasem szerződtetnék egyetlen meleg játékost sem a csapatomhoz.” Pedig könnyen lehet, hogy a Bundesligát is megjárt tréner már régen megtette...

Ellis Cashmore és Damie Cleland legújabb tanulmányában arról írt, hogy a profi labdarúgók huszonhárom százaléka ismer meleg játékost. Ám a Staffordshire-i Egyetem kutatói szerint oktalan az érintettek rejtőzködése, mert a futballközeg sokkal befogadóbb, mint ahogy az elsőre tűnik. Szerintük a szurkoló inkább választja a saját neméhez vonzódó zsenit csapatába, mint a messzemenően ügyetlen heteroszexuális labdarúgót.

Ugyanakkor a tudósok nem hallgatják el, hogy a beérkezett kérdőíveken több olyan válaszra leltek, amely nem feltétlenül támasztja alá konklúziójukat. Egy drukker például leszögezte: „A buzik nem tudnak futballozni.” Társainak egyike ugyancsak sommásan nyilatkozott: „Homofób vagyok, így sohasem buzdítanék egy meleget.” A kiragadott idézetek ellenére a két tudós úgy véli, a lelátói „buzizás” csupán az ellenfél cukkolását szolgálja, és nem morális állásfoglalást tükröz.

Takács Judit szociológust meglepte a szigetországi szakemberek optimista konklúziója. Szerinte különösebb empirikus vizsgálat nélkül is megállapítható: homofób közeg veszi körbe a futballpályákat. Sőt „nem csupán homofóbia jellemzi a lelátói hangulatot: a legtöbb gyűlölködő esetében a komplett csomag együtt van, azaz idegengyűlölet, rasszizmus, szexizmus”. Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa így semmi meglepőt nem talál az érintett sportolók bujkálásában, hiszen a környezet nem viseli el identitásuk e szeletét.

Takács Judit szemében az egyik legnagyobb probléma, hogy maga a kérdés is tabu: a mai világban dogmának számít, hogy a labdarúgók egytől egyig heteroszexuálisok. A European Gay and Lesbian Sport Federation (Európai Melegek Sportszövetsége) elsőrendű céljának éppen azt tekinti, hogy végre beszéljenek erről az áldogmáról. A szervezet úgy véli, hogy a sport – éppen népszerűsége okán – az egyik leghatékonyabb eszköz a társadalmi problémák megoldására. Csakhogy az UEFA és a FIFA, miközben következetes antirasszista politikát folytat, a homofóbiáról nem vesz tudomást.

A rejtőzködés lélektani kérdéseket is felvet: jellemző, hogy Németországban két olyan pszichológus dolgozik, aki alapvetően a homoszexuális sportolókkal foglalkozik. Budavári Ágota sportpszichológus szerint a versenyzőnek egy idealizált szerepnek kell megfelelnie, hiszen a társadalom tagjainak többsége úgy véli, hogy az élsportoló egy vonzó, heteroszexuális férfi vagy nő, aki valamiféle eszményt testesít meg.

„A sportoló úgy érzi, hogy nem lehet megbontani az idealizált képet; a homoszexualitást ebben a környezetben totálisan elutasítják.” A szakember felhívja a figyelmet arra, hogy a küzdősportok között számos olyat találunk, amely homoerotikus jelenetekkel tarkított, hiszen a birkózók vagy a cselgáncsozók a legintimebb testrészek környékén érintkeznek egymással az edzések vagy a versenyek alkalmával – mégis tabu az azonos neműek közötti testiség gondolata.

A futballvilágot jellemző struccpolitika okaként többen gazdasági kérdéseket is megemlítenek. A toposz szerint a klubok és a menedzserek nyomást gyakorolnak a játékosokra, hogy őrizzék heteroszexuális jelmezüket, mert marketingértéküket nagyban csökkentené, ha kiderülne, hogy melegek. Jagodits Rómeó, a Magyar Futballmarketing Műhely szakértője szerint a szurkolói attitűd olykor együtt jár a szélsőségekkel, mivel a drukkerek bármire képesek a rajongott klubért.

Egy profi együttes marketing- és fogyasztásorientált, azaz a szurkolói elvárásokhoz igyekszik idomulni; a lelátói hangulat pedig a hangos kisebbség aktivitása nyomán akár diszkriminatívvá is válhat. Jagodits ugyanakkor úgy véli, a futballvállalkozások nem tudatosan folytatnak homofób politikát, csupán mérlegelik, hogy milyen üzleti következményekkel járhat, ha nyíltan vállalják a küzdelmet egy adott társadalmi kérdésben.

Ha a klubok nem is, a szurkolók egy része már döntött: Németországban a multikulti városok csapatainak szurkolótábora melegcsoportokat is felmutat. A Hertha, a St. Pauli, a Dortmund fanatikusai között is akad homoszexuálisokat tömörítő egyesülés. Ennek ellenére a sportban a homofóbia elleni küzdelem nem élvez prioritást. A futballvilág egy heteroszexuális, férfidomináns glóbusz képét vetíti. Bármily meglepő: még a legnyitottabb európai társadalmakban sem akad példa a kitárulkozásra, azaz a toleráns közösségek futballkultúrája sem igen viseli el a másságot.

A magyar helyzet aligha jobb, mint a nemzetközi – legalábbis erre következtethetünk Takács Judit szavaiból. A szociológus arra az európai értékelemzésre hívja fel a figyelmet, amely rögzíti: a hazai társadalom a legkevésbé befogadók között van a kontinensen. A lista végén – Magyarország mellett – ott kullog még Szlovákia, Ukrajna, valamint Lengyelország, míg az élen Hollandia, Svédország, Dánia és Norvégia található. A kutató szerint a homoszexualitás felvállalása azért is igényel különös bátorságot, mert az egyénen „nem látható”, azaz amennyiben nem meséli el nyilvánosan szexuális orientációját, akkor nem kell homofób megnyilvánulásoktól tartania.

Amíg egy klasszis játékos nem vállalja fel nyíltan, hogy azonos nemű társaihoz vonzódik, addig a futball békében őrzi az évszázada magára öltött heteroszexuális maskarát. Ennek kapcsán Ken McLeod egy érdekes ellentmondásra hívja fel a figyelmet a Popular Music and Culture című folyóiratban publikált tanulmányában: miközben a sportközeg heteroszexuális normarendszeréből aligha enged, kultikus dalai éppen homoszexuális előadók szerzeményei. A Pet Shop Boys Go West, a Village People YMCA vagy Macho Man című dala közismerten meleg művészek remeke. Ennek ellenére beleremegnek a stadionok, amikor több (tíz)ezer drukker zendít rá a fülbemászó nótákra.

Mindebből legfeljebb arra következtethetünk, hogy egy fölülmúlhatatlan ollózásos gól sem lenne kevésbé szép, ha homoszexuális labdarúgó rúgná. Arra viszont semmiképpen sem, hogy a futballközeg máról holnapra befogadóvá és toleránssá válik.

Marabu rajza